Katmanduban szilveszterezik a világjáró magyar vándor
A tervezett negyven országból eddig már kilencen haladt át. Több mint hétezer kilométert gyalogosan tett meg, amikor pedig a gyaloglás már kevésnek bizonyult, hogy célját elérje, akkor hajón, repülőn, vonaton, kamionon, traktoron, teveháton, szekéren utazott. November közepén érte el Nepált, ahol a fővárosban most néhány hetes pihenőt tart.
Gyakorta a CouchSurfing nemzetközi hálózat tagjai fogadják be éjszakára, így került kapcsolatba egy háromgyermekes nepáli családdal. Néhány napot töltött náluk, majd amikor megtudta, hogy árvaházat tartanak fenn, odaköltözött a gyerekekhez. Most tíz kisgyermek között tölti napjait. Tanítja őket, megpróbálja megkönnyíteni életüket. Eközben tervezi, szervezi, mikor, miként és merre indulhat biztonságosan tovább Délkelet-Ázsiába.
Dávid többnyire e-mailen, Skype-on, mobiltelefonon tartja a kapcsolatot szüleivel, testvérével. Igaz, a telefonálás egyelőre szünetel, mert már harmadik mobilja veszett el az út során, Indiában pedig az állam tiltja a Skype használatát. Naponta átlagosan 25–35 kilométert gyalogol, azonban többször is be kellett látnia: kitűzött napi, heti, havi céljait csak gyalog lehetetlenség elérni. Hol az idő szorítja – lejár a vízuma –, hol fizikai képtelenség egy nap alatt gyalogosan lakott területet elérni, ahol újra vízhez, élelemhez, szálláshoz juthat. Iránban olykor 50 Celsius-fokos hőségben gyalogolt a vörös földdel borított pusztaságban, és az egész napra szánt ötliternyi vize gyakran már kora délutánra elfogyott. Iránból a Perzsa-öblöt harmadosztályú jeggyel, szinte a hajófenekén szelte át Dubaiig, ahonnan viszont csak repülővel juthatott el Mumbaiig.
Akadtak nehéz napok is az elmúlt időszakban: egy Indiában újonnan vásárolt rossz cipő feltörte a lábát, amely aztán elgennyesedett, és orvosi segítségre volt szüksége a gyógyuláshoz. Egy indiai falu elhagyatott moteljében csaknem egy hetet kellett feküdnie, míg legyőzött egy lázzal, rosszulléttel járó vírusfertőzést. India azonban más meglepetéseket is hozott számára: úgy érezte, szinte sohasem jut ki Mumbaiból, az egykori Bombayből: két és fél napot kellett gyalogolnia, míg végre eltűntek a házak és a viskók. Ekkor a több mint ezer kilométernyi távolságra fekvő Agra felé vette az irányt. Általában főútvonalak mentén haladva igyekezett, hogy az ötéves útra tervezett legnagyobb álmai közül az elsőt megvalósítsa: érje el 31. születésnapjára, október 23-ra a Tádzs Mahalt. Betegségekből felépü lve, hosszú hetek gyaloglása után, egy nappal születésnapja előtt érkezett meg Agrába. Az Agra–Delhi útvonalat már vonattal tette meg, mert félt, hogy nem éri el a nepáli határt, mielőtt lejárna indiai vízuma.
Mint szüleinek írta, az elmúlt hónapokban is sok-sok barátságos, nyíltszívű emberrel ismerkedett meg, akik önzetlenül fogadták be otthonukba. Akadtak, akik a Koránból olvastak fel az európai jövevénynek, egy teheráni mérnök fényképezőgépét ajánlotta fel, amikor megtudta, hogy Dávid masinája elromlott. Igaz, Indiában találkozott részvétlenséggel, tartózkodó emberekkel is.
Nepálban a több mint ötszáz kilométeres távolságot a határtól Katmanduig, bő két hét alatt tette meg. Tervei szerint legkésőbb január végéig marad, de még nem döntötte el, merre is induljon tovább. Gyalogosan Banglades és Mian mar felől szinte reménytelen feladat eljutni Laoszba. Még gondolkodik: vajon Tibet felé vegye útját a hegyeken át, ahol csak borsos árat kérő kínai biztonsági kísérettel haladhat, vagy forduljon vissza Indiába és Kalkuttában próbáljon hajóra szállni Thaiföld irányába.
Az árva gyerekektől előbbutóbb el kell búcsúznia, bármennyire is megszerette őket.
Orrot fújni, cipőfűzőt kötni*
„Miután többször kilátogattam, egyre jobban megkedveltem a gyerkőcöket (és láttam a mi szemünkkel nézve tragikus körülményeket). … Úgy gondoltam, kiköltözök és megpróbálok átmenetileg színt vinni amúgy igen egyhangú és rideg életükbe. Leginkább szeretetet próbálok adni, ami abban nyilvánul meg, hogy leülök leckét írni velük, játszom velük, mutatom, hogy a különböző dolgokat hogyan kell csinálni (pl.: orrot fújni, cipőfűzőt kötni). … A körülmények a legridegebbek, amikkel eddig utam során találkoztam, annak ellenére, hogy egy ház első két szintjén lakom tizenöt másik emberrel. Nincs folyóvíz, tehát minden hajnalban, illetve este vödrökkel és kannákkal megyünk vízért a nagyobb gyerekekkel. Nincs fűtés, így az immáron fagyos éjszakákon alig egy pár fokkal lehet melegebb a szobákban, amit a leheletünk befúj (a ház szinte nyitott, mert a nyílászárók vagy hiányoznak, vagy egyáltalán nem szigetelnek). Végül jobbára nincs áram, és amikor van, akkor általában nem kell.”
*Részlet Simon Dávid 2010 karácsonyi, szüleinek írt e-mailjéből, a szülők és a levélíró engedélyével
