Mese a pesti halról
A szerencsénk is olyan szegényes, mint ez a kis keszeg itt, mely már nem is rángatózik, csak lóg vigyázzban a damilon. Valahol a külvárosban ott vagyok én is, Pestlőrincen (mely akkor épp nem volt szent).
Ekkor költöztünk föl vidékről, hogy én már Pesten kezdhessem az iskolát. 1973 szeptembere van tehát, és ott a külvárosban valahol első osztályba lépek épp. Mindjárt év elején kapok egy pofont a tanító nénitől, talán épp ezen a napon, amikor ez a kép az újságban megjelenik, 1973. szeptember 2-án. Mindez persze nem látszik itt, és mégis.
Horgász kollégám, akinek szakértő véleményét kértem, kevésbé érzékenyült el a kép láttán. Elsőként az tűnt fel neki, hogy „már üvegszálas botja van a kölöknek”, mert neki akkor még nem volt. De még ennél is figyelemre méltóbbnak találta, hogy legalább húsz méter magasba kellett felhúznia a halat ott a hídon, ami kockázatos, mert a damil egy testesebb kapás esetén simán el is szakadhat.
De hát, aki a Margit híd erkélyéről pecázik, az nyilván számol ezzel.
A fotó annak idején csak egy képaláírással jelent meg, amely arról szólt, hogy így töltötték a vakáció utolsó napját a pesti srácok. A Népszabadság fotóarchívumában viszont úgy szerepel, hogy „volt még hal a Dunában”. Mármint a pesti Dunában, mert laikus számára ez a meglepő. De igaz, tényleg volt hal, még akkor is, hogyha a Vizafogó ekkorra csupán a régi nagy halfogások emlékét őrző helynév maradt.
Pesti halakról és hallesőkről már e sorozatban is esett szó néhányszor. Megírtuk, hogy az ötvenes években tűntek el az utolsó kishalászok Budapestről, a hatvanas években azonban még voltak tekerős emelőhálóval dolgozó tauplisok, de aztán már csak a horgászok maradtak, akik főleg a nagyobb csatornatorkolatoknál lógtak (lógattak) rend szerint: az Erzsébet híd budai hídfője mellett például, az Ördögárok beömlésénél. Mert ott rajzottak leginkább a halak: a márna, a paduc, a kecsege, a keszeg. Hídról egyébként már 1973-ban sem volt szabad horgászni. Lehet, hogy ezt a fiúk itt a képen nem tudták.
Volt tehát hal a Dunában.
És van is. Sőt a halszakértők állítják, hogy meglepően sok. Az ezredforduló tájékán a budapesti Duna-szakaszon mintegy húsz-huszonöt tonnát fogott ki évente a háromezer fővárosi horgász, a fogásnaplók szerint. Az orvhorgászok pedig további egy-két tonnát.
A legjobb horgászhelyek ma is a hidak és az öblök vidékei, ahol jobban megáll a hal. Főleg a Petőfi híd tájéka, ahol tízkilós harcsákat is fogtak már. A régi, kedvelt helyek, a csatornabefolyók a csepeli tisztítómű üzembe állításával jórészt megszűntek, viszont a Duna vize ennek következtében mostanra sokkal tisztább lett. Pár hónapja már a viza visszatelepítésével is megpróbálkoztak. Talán lesz még egyszer vizafogás Budapesten.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
