– A Grace klinikának köszönheti, hogy jegyet váltanak a filmjeire. Sokan elítélik, amiért hűtlen lett a sorozathoz. Elképzelhető, hogy a későbbiekben visszatér a képernyőre?

– Hat évig nyomtam a tévében a Grace klinikát, közben az összes szabadidőmet azzal töltöttem, hogy építettem a filmkarrieremet. Elmúltam harminc és férjhez mentem. Elég volt. Ha nem akartam volna gyereket, más lenne a helyzet, de örökbe fogadtuk Naleigh-t (egy születési rendellenességben szenvedő koreai kislányt – a szerk.) és ez gyökeresen megváltoztatta az életemet. Élvezem az anyaságot. Eleinte próbáltam összeegyeztetni a tévét a családdal, aztán rájöttem, hogy a kettő együtt nem megy. Fontosabb a férjem és a gyerek. Szó sem lehet róla, hogy visszamenjek a sorozatba. Az a fejezet lezárult. Izzie-t csak egy nagy csavarással lehetne visszavakarni a történetbe, ami se nekem, se a nézőknek nem lenne hiteles.

– Gondolom, nem véletlen, hogy az Ilyen az életet nemcsak főszereplőként, hanem producerként is jegyzi.

– Igen, számomra ez a jövő útja. Anyám nevén csináltunk egy céget és elkezdtük begyűjteni az ötleteket. Opciókat vásárolunk, forgatókönyveket fejlesztünk, és apró léptekkel megyünk előre. Kicsit lassabban, mint gondoltam, de nem tudtam, hogy ekkora fába vágjuk a fejszénket. Ötlet ugyanis sok van, csak jó forgatókönyvíró kevés. Aki igazán jól ír, az megfizethetetlenül drága. Tehát egyelőre be kell vonni egy stúdiót a finanszírozásba, mert ehhez az én kereteim szűkösek. Biztos eljön majd az az idő, amikor olyan erős leszek anyagilag, hogy nem kell kuncsorognom és kompromisszumokat kötnöm. Most még rá vagyok utalva. Ezt a filmet producerként nem akartam kiengedni a kezemből, mert könnyen kivehették volna az élét és lebutíthatták volna. Így viszont volt elég szavam, hogy érvényesítsem a véleményemet és ne egy csacska komédia legyen belőle, hanem a drámai elemei is megmaradjanak.

– Tehát a produceren a hangsúly, nem a színésznőn?

– Eszemben sincs hátat fordítani az eredeti szakmámnak, de ahogy telnek az évek, a szemléletem is, az érdeklődésem is változik. Mást keresek és mást veszek észre egy szerepben. Vannak kollégák, akiknek nem számít, menynyire testhez álló egy szerep, sőt minél kevésbé van közük egy figurához, annál jobban élvezik megformálni. Én még nem jutottam el idáig. Olyan nőket akarok eljátszani, akikre érdemes felnézni és megcsodálni, és azt hiszem, ennél is maradok. Ami pedig a producerkedést illeti, kislánykorom óta rengeteget olvasok, és azok a történetek fognak meg, amelyektől jókedvű lesz az ember. Annyi mocsok, tragédia és gonoszság van körülöttünk, hogy legalább arra a két órára felejtsük el. Minél jobban inspirál egy film, annál jobb.

– Nyilván nem véletlen, hogy az Ilyen az élet az anyaság körül forog.

– Persze, hiszen az én világom most teljes egészében a kislányomról szól... S mielőtt megkérdezné, miért nem egy amerikai gyereket fogadtunk örökbe: a húgom is dél-koreai, a hetvenes években fogadták örökbe a szüleim. Ami meg azt illeti, hogy az életem mennyire ihlette meg ezt a filmet, persze az anyaságot semmilyen suliban nem tanítják, szülőnek lenni a legnehezebb. Sőt, azt hiszem, ma sokkal nehezebb, mint húsz éve. Annyi kütyüt találtak ki és anynyi variációban lehet megkapni a gyerekholmikat és játékokat, hogy az ember csak kapkodja a fejét és sokszor elbizonytalanodik, hogy melyiket válassza. Műszaki antitalentum vagyok, és teljes pánik fog el, amikor össze kell csukni a babakocsit, mert ahelyett, hogy egy gomb lenne rajta, van rajta öt. Hála istennek a pelenkát még nem sikerült komputerizálni.

– Önt romantikus vígjátéki hősnőként „könyveltük el”, s ezt producerként is igazolta. Ebben a műfajban mi az, amit nagyon kedvel és mi az, amit nem tud elviselni?

– A romantikus vígjátékban azt szeretem, ha működik a két főszereplő közötti kapcsolat és erős a történet. Amit utálok, az a klisé, hogy a legtöbb nő csak romantikus limonádéban képes gondolkodni, és erre Hollywood még rá is játszik. Se én, se a barátnőim nem vagyunk ilyen hülyék. Persze mi is a Hamupipőkén meg a Csipkerózsikán nőttünk fel, de mikor az ember kijön a moziból, akkor kijött. A realitástól nem lehet tündérmeséket várni. A férfiak olyanok, amilyenek, nem lesz belőlük herceg a fehér paripán. Főleg nem mindennap. Ha egy cseppnyi romantika szorult beléjük, már az is ajándék. Évente egyszer vigyen el vacsorázni, nem igaz?

– Ennyire rossz véleménnyel van a férfiakról vagy ennyire meg van győződve róla, hogy a férfiak soha nem nőnek fel?

– Mikor az ember kezdő színésznő és huszonévesen randizgat, érdekes férfiakra bukkan. Volt egy fitneszedző, aki az egyik legolcsóbb étterembe invitált és a második harapásnál a kezembe nyomta a fotóit, hogy ajánljam be a menedzseremnek. Aztán volt egy másik, akinek vacsora közben a füléhez ragadt a telefon. Meg mertem volna esküdni, hogy senki nem volt a vonal végén, csak nekem akarta előadni magát, hogy milyen fontos producer. A desszertig tűrtem. És hát persze mesélhetnék a férjemről, aki ugyan nem óriáscsecsemő, és hatalmas szíve van, de képtelen odafigyelni másokra, beleértve engem is. Nyakig ül a saját dolgaiban, zenész, és az egész élete erről szól. Meg nem kérdezné, hogy milyen volt a napom, vagy mit csináltam, hol jártam. Neki ezen kéne javítani, nekem meg azon, hogy ne legyek ennyire kontrollmániás. És hogy fontos a gyerek, de nem minden. A kettőnk kapcsolata legalább ennyire megérdemli a figyelmet és az időt.

– Az alakításaival, a megnyilvánulásaival és az öltözködésével folyamatosan kihívja maga ellen a sajtót. Zavarja, lerázza vagy a helyén kezeli?

– Eleinte annyira bántott, hogy begörcsöltem tőle. Főleg attól, hogy valahányszor elmentem valamilyen eseményre, mindig megkritizáltak. Se jól kinézni, se jót mondani nem tudtam. Egy idő után eldöntöttem, nem hagyom elrontani az örömömet. Élvezem a ruhát, az ékszert, a vakuk villogását. Csak megtanultam a helyén kezelni. Ma már pontosan tudom, hogy miért fontos. És..., hogy mennyire nem fontos.

Hollywood, 2010. december

Mikor az ember kezdő színésznő és huszonévesen randizgat, érdekes fér akra bukkan Forgalmazó: Intercom