Erre a nyolcvanas években nekünk nem volt se pénzünk, se szándékunk, így az utókor olvasója a korabeli tudósításokból tudja csak megítélni, hogy csinált-e a sajtó szocialista hőskölteményt a zsanai tűzből. Jelentem: nem csinált. A Népszabadság biztos nem. A lapot végigtudósító szerző így emlékszik a kitörés napjaiban megjelent riportjában: „Délután Pestről jött a telefon, hogy induljak Zsanára. Földgázkitörés. Ne írjam túl, legyen a tudósítás mértéktartó, kerüljem a magasröptű jelzőket. Megkerestem a térképen Zsana községet, onnan a kút még jó pár kilométer a homokon”. Aztán ami ott fogadta, az mégiscsak magával ragadta három hétre, és nem kerülte a magasröptű jelzőket, ahogyan alighanem egyikünk sem tenné hasonló helyzetben ma sem.

Az újságírószakmát a kilencvenes évek elején kezdő sajtómunkások alighanem hajlamosak azt hinni, hogy Tamás Ervin mindig is a Népszabadság főszerkesztő-helyettese volt, talán annak is született, de Zsana bizonyítja, hogy nem. Akkoriban ugyanis a vidéki tudósítók keserű (avagy nagyon is finom) alföldi kenyerét ette, így őt vezényelték ki tűznézőbe. Ha a kort lehántjuk a cikkekről, akkor azt mondhatom: valami hasonlót írnánk most is a zsanai oltásról. Csak sokkal nagyobb terjedelemben, teli képekkel.

A korabeli nyomdatechnika nem tette lehetővé a látványos, szép fotók közlését a napilapokban, de a zsanai képekről még így is látszik, hogy a tüzet átélő emberek afféle szocialista Csillagok háborújának voltak a szemtanúi. A felvételek simán elmentek volna az akkoriban látható sci-fi filmekben.

És valóban: Zsanán kisebbfajta háborút vívtak a lángokkal és a nagynyomással a kitörés elfojtásán dolgozók. Váltakozó sikerrel. A február elsejei tudósításból például kiderült: „A keddi akciót követően, miután a páncélos rohamlöveg lerepítette a lyukfejre dőlt kitörésgátlót, megváltozott a tűz viselkedése, a függőleges lángsugár meghosszabbodott, de sajnos az oldalirányú kifúvás is megmaradt.”

Már itt megjelenik a zsanai csata egyik főszereplője, a turboreaktív oltóberendezés, és hamarosan színre lép Alekszej Kutyepov, aki neve alapján akár lehetett volna egy Bulgakov-kisregény főhőse is, de valójában Szevasztopolból érkezett szovjet szakértő volt. Amikor pedig még ez sem volt elég, akkor bevetették az eróziós csővágót is. Az E-2-es kúttal közvetve vagy közvetlenül félezer ember küzdött, hoztak 18 tonna szénsavat Répcelakról, óránként 2800 liter vizet használtak fel. Tizenkét nap után eloltották a tüzet, de aztán az újra belobbant, és még csaknem ugyanennyi időre volt szükség a gázkút lezárásához. Végül aztán 23 nap után csak sikerült megszelídíteni a kutat. Rákerült a kitörésgátló, 100 atmoszféra alá csökkent a gáz nyomása. Erre még Kutyepov is csak csettinteni tudott: „húsz kisebb-nagyobb kitörés van a hátam mögött, de ez volt a legmakacsabbak egyike”. Az utolsó helyszíni tudósítás végén az orosházi brigád parancsnoka, Csák István az őt faggató Tamás Ervinnek így válaszolt: „– Elismerés? Hallgat a kút.”

Hirtelen nagy csend lett Zsanán, az E-2-esnél, és az van azóta is. A korabeli megasztárok emlékét már csak a fotók, újságcikkek őrzik.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Háromheti küzdelem