Rohanását ekképp indokolja:

– Sásdnál elaludtam, és arra ébredtem, hogy itt van Pécs. Meg arra, hogy nagyon kell... Alig bírtam ki a klotyóig. Az állomási vécé épp szolgálatban lévő őrzője, a 29 éves Szilvia szerint nincs nap, hogy néhányan ne sietve tépnék fel az ajtót. Olyankor Szilvia aranyos kislány, jótevő, sőt csodatevő, és a kuncsaftok boldogan kifizetik a szolgáltatásért járó 80 forintot. Akadnak viszont egészen másféle vendégek is. A gesztenyebarna haját lófarokba kötő, kedélyes asszony így idézi meg egyiküket:

– Egy piától elázott férfi azt kérdezte tőlem, hogy grátisz pisilhet-e. Mondom neki: nem. Akkor ő a sarokba pisil. És már gombolkozott is. Kiabáltam, hogy álljon le, de ő csak tárulkozott. Erre hívtam, a vasúti őrt, és ő kihajította.

– Mit tett volna, ha nincs itt az őr? – lököm tovább a szót.

– Akkor előszedem a testápolómat – feleli Szilvia. – Márkás ám! Fa testápoló.

– Fa testápoló az agresszív emberek ellen?

– Igen – bólint az asszony, és elővesz az asztala alól egy baseballütőt. – Eddig még nem volt szükség rá.

Amúgy Szilvia hét éve gondozza az állomás vécéjét, ezt a munkát közösen végzi élettársával és annak anyjával. A család bérli az illemhelyet, s valamennyien másodállásban dolgoznak itt. Szilvia gyárban szalagmunkás, két váltótársa a vasútnál van főállásban. A toalett bevételéről Szilvia nem beszél, csak annyit mond, hogy napi száz vendég alatt az üzlet veszteséges. Később hozzáteszi:

– Az emberek nem szeretnek a vécéhasználatért fizetni. Sokan morognak, hogy miért nem ingyenes.

Pécsett alig egy tucat nyilvános vécé működik, fizetni csak ezek felében kell. A fizetős mosdókat bérbe vevő takarítócégek vezetői és alkalmazottai erősítik Szilvia megfigyelését. A négytornyú bazilika előtti tér sarkában működik egy föld alatti vécé. A pécsiek által csak metrónak titulált helyen 150 forint jár a megkönnyebbülésért. A metró ablakában blokkoló asszony, az 58 éves Tünde is panaszolja, hogy az emberek szívesen kislisszanak fizetés nélkül dolguk végeztével. Amíg ezt elmeséli, két jól öltözött férfi is megteszi ezt. A metróban könnyen ki lehet játszani a fizetést, mivel a bejárat után mindjárt jön a mosdó és a piszoár, s csak beljebb haladva érünk el a pénztárablakhoz. A pécsi Kereskedők Házában száz forint egy betérés. Az üzletház tizenöt éve csak szenved, kevés itt a vásárló, az épület vécéjébe pedig naponta ha 5–10 vevő nyit be.

– De még ők is alkudoznak – tudom meg a kétállásos vécé vigyázójától, a 63 éves Anna nénitől, aki egyben a ház egyik takarítója. – A múltkor jött egy háromtagú csapat, és azt mondják: egy perc alatt végzünk, egyezzünk meg kétszáz forintban. És nem is adtak többet. Aki pisil, az meg gyakran nem hajlandó adni, csak egy ötvenest.

A talán legforgalmasabb pécsi nyilvános vécé az Árkád bevásárlóközpont illemhelye. A 30 ezer négyzetméteres, belvárosi üzletház női és férfimosdójában egy időben akár harmincan is végezhetik dolgukat, s becslésem szerint naponta ezernél többen időznek itt. Az ajtó előtt két piros egyenruhás takarítónő áll ugrásra készen, s ők szedik be a szolgáltatásért adható 50 forintot. Nem kötelező fizetni, s ezzel, mint a takarítóktól megtudom, az idejárók kétharmada él is. Megszólítok egy huszonéves párt, s azt kérdezem tőlük: ők miért nem fizettek?

– Úgy gondoljuk, vásárlóként ingyen jár nekünk a mosdó – vágja ki magát a drága ballonkabátot viselő férfi.

– Ma mit vettek? – faggatom őket.

– Semmit, csak kinéztünk néhány dolgot – magyarázkodik tovább a férfi, aztán megunja a mentegetőzést, és elneveti magát: – Igaza van, az ember néha szarrágó. Úgy tűnik, a vécé ehhez ideális hely.

A vécés munkában – persze – nem a bliccelőkkel való viaskodás a legkínosabb.

– Mindenki mellépisil – állítja a pécsi vásártér mosdóját húsz éve üzemeltető kft. vezetője és kétkezi melósa, az 50 éves István. – A férfiak azért, mert férfiak, a nőkmeg azért,mert nem mernek ráülni a nyilvános vécére. Azt is megszoktam, hogy a vécéket állandóan eldugítják, és hogy a kefét sosem használják. Meg hogy egy-egy részegnek már a nadrágjából folyik a lé, mire ideér. Az viszont érthetetlen, hogy miért kell a vécé tetejére rá... csinálni. A nők is megteszik ám, ők gyakran rápiszkítanak a betéteknek kirakott műanyag gyűjtőkre is. A férfioldalon a fal néha mellmagasságig ürülékes.Mintha nem is emberek, hanem madarak járnának ide. Arra is volt példa, hogy valaki a falra rajzolt vagy írt a saját ürülékével.

– Mégis mit? – támad fel bennem a kíváncsiság.

– Krikszkrakszokat, nem volt kivehető. De akkor se lennék boldogabb, ha olvasható lenne.

Az igénytelen megjelenésű, nehezen tisztán tartható vásári vécé vonzza a rongálókat, ám előfordul, hogy az Árkád elegáns, automata berendezésekkel felszerelt toalettjét is elcsúfítják. Itt egyébként a mosdók fölé szerelt tükrök a krimifilmek rendőrségi kihallgatószobáit idézik, hisz a takarítószertár felől a tükrön át szabad a belátás. Ha feltűnik egy „kócos” figura, a takarítók ellenőrzik, hogy nem hagyott-e maga után koszt. Az itteni dolgozók azt mondják, a nőkkel rosszabbak a tapasztalataik. A női oldalon több a lepisilt vécédeszka, és a betéteket rendszeresen az erre a célra kitett gyűjtők mellé hajítják. Negyedóránként mind a női, mind a férfioldalon föl kell mosni a foltokat.

– Az a furcsa, hogy én szégyenkezem, amikor bemegyek fölmosni mások piszkát – vallja be egyikük, az 54 esztendős Éva, aki két éve dolgozik az Árkád illemhelyén. – A napokban egy öreg férfinak a nadrágja szárából csöpögött a kaki. Gyorsan bementem feltakarítani, mire egy másik férfi odaszólt: de jó magának, ingyen bámulhatja a legszebb testrészünket. Pedig a hátamat fordítottam feléje. Ezt a csúfolódást is el kell viselni.

Azt gondolnánk, hogy az illemhelyi munkában talán még a piszoknál is kellemetlenebb ennek az állásnak a társadalmi megítélése. Nos, ez csak részben igaz.

– Hát tény, hogy nem erről álmodoztam kislány koromban – neveti el magát Szilvia.

Az állomási vécénél szolgáló lány elmondja, hogy ő virágkötőnek tanult, nagyon szereti a szakmáját, ma is azt csinálná legszívesebben, de abból nem tud megélni. Ezért ment el az Elcoteqhez betanított munkásnak. Csakhogy a gyárban – a megrendelésektől függően – hét- és háromezer között „ingázik” a dolgozók létszáma. Szilviát eddig kétszer építették le. Most van munkája, de ki tudja, meddig. A vécé egyszerre mellékjövedelem és „hátország”.

– Már nem röstellem, ha erre jönnek a régi ismerősök, de eleinte nem volt jó érzés – ismeri be Szilvia.

A vásártéri illemhelyet bérlő István is megküzdött ezzel. Ő eredetileg kereskedőként dolgozott az egyik áruház műszaki osztályán, aztán váltott takarításra, s amikor az se ment, maradt az illemhely.

– Nem így képzeltem – mondja a termetes férfi . – Ma már nem zavar. Azt is megszoktam, hogy elfelejtik a nevemet és csak az ugrik be rólam, hogy ő a „vécésbácsi”.

Az illemhelyeken dolgozók – a takarítócégek alkalmazottaiként – általában a minimálbért keresik meg, a ritkán csurranó borravaló is csak pár ezer forinttal emeli a jövedelmüket.

– Örülök, hogy van állásom – avat be saját helyzetébe az Árkádban dolgozó 59 éves Veronika. – A négy gyerekem már felnőtt, eltartják magukat, de így is nehéz, mert a férjem tizenöt éve meghalt, s nekem két gerincműtétem is volt. Akkor operáltattam meg magamat, amikor már felállni se tudtam. Ötvenszázalékos rokkant vagyok, arra kapok 27 ezer forintot, ám az kevés, fontos nekem ez a munka.

– Nekem is – veszi át a szót kolleginája, az 54 éves Éva. – Én borász voltam 26 évig, aztán tönkrement a cég, takarító lettem. A férjem kőműves volt, 18 éve meghalt. A lányom már felnőtt, kirepült, csak magamra számíthatok. Nem szégyellem ezt a munkát, az szégyellje magát, aki nem dolgozik.

Ezt a mondatot szinte valamennyi megkérdezettől hallottam. De azért a vezetéknevét egyik megszólaló sem adja a cikkhez. Egyikük, a Kossuth téri föld alatti parkoló mosdójában próbaidejét töltő, 57 éves asszony a keresztnevét se. Pedig ő aztán különösen megörült ennek az állásnak.

– Valaha eladó voltam egy élelmiszerboltban – avat be sorsába. – De hét éve elküldtek, és azóta nem volt állásom. A két gyerekem felnőtt, utána elváltam, és a férjem házából egy hétvégi házba költöztem. Ott villany és vezetékes víz nincs, a vécém is pottyantós. Mostanáig segélyből éltem, sokat nélkülöztem, sokat hibáztam. Talán vége.

A már nyugdíjas Anna néni Pécsváradról jár be a Kereskedők Házába.

– A férjem cége takarította a házat, de ő agyvérzést kapott tavasszal, és meghalt – mondja könnyeit törölve.

– A céget a fiam vitte tovább. Volt még egy fiam, de ő már nyolc éve meghalt. Öngyilkos lett. Amíg dolgozom, nem gondolok a halottaimra. Én mindig takarító voltam, szeretem ezt a munkát. Amíg itt vagyok, nem vagyok egyedül, és nem gondolok a halottaimra.

A pécsi korhelyek gyakran felidéznek legendás pincéreket, legendás vécésnénikre viszont szinte senki sem emlékezik. Pedig akadtak ilyenek. Az 1989 óta felújításra váró Nádor Szálló éttermének és kávézójának mosdója előtt szolgált vagy negyven éven át Margit néni és Annus néni. Ők megbocsátó mosollyal tüntették el a mosdóból a piszkot, emellett cipőpucoló eszcájggal is szolgáltak, s ha kellett, kefével, folttisztítóval vagy épp varróeszközökkel hozták helyre a vendégek ruháját. Ezek az egykor természetes „vécésnénigesztusok” már Európa-szerte eltűntek. Igaz, néhány helyen próbálkoznak más fogásokkal, így pelenkázóasztallal vagy a kerekes székkel közlekedők számára megközelíthető mosdóval, esetleg zuhannyal.

A mai nyilvános vécék tisztábbak és jobban felszereltek, mint a korábbiak: papír, szappan és kéztörlő legfeljebb percekre hiányozhat belőlük. A szórakozóhelyek mosdói azonban személytelenebbekké váltak, mivel ritkán alkalmaznak vécésnéniket. Egy Angliában dolgozó pécsi mixer legutóbb Yorkban látott egy eredeti megoldást vagy inkább figurát: az egyik bár mosdóját takarító, öltönyös, idős férfi a toalettből kilépőknek ötvenféle parfümöt kínál, egyetlen spricc erejéig. Az üdítő illatot a vendégek szívesen elfogadják, és általában egy fonttal díjazzák. A vendégek tulajdonképpen a vécé használatáért fizetnek, s nem is rosszul, a parfüm csak álca, ami elegánsabbá teszi a kapcsolatot a mosdót takarító férfival.