És ekkor érkezett el a magyar apák ideje, hiszen a görögdinnye-vásárlás nem családi program: a megfelelő példány kiválasztása apáról fiúra hagyományozódó titkok alapján az ő reszortjuk volt a pesti családokban. Harc, férfias megmérettetés volt ez a javából. Mert sárgadinnyét venni csupán egy könnyű futam a zongorán. Ott illatra, állagra – különösen a csúcsoknál volt érdemes figyelni a puhaságát – ment ki a játék, és szinte elvéteni sem lehetett a dolgot. Ha pedig mégis töknek bizonyult, hát kristálycukorral és némi rummal könnyen feljavítható volt a portéka az ehetőség szintjéig.

A görögnél azonban véget ért az orr szerepe, és belépett a helyére a fülé. Ott tenyérrel, ököllel, néha csak a hüvelykujj élével kocogtatták, kopogtatták, kongatták, paskolták, lapogatták a férfiemberek a gyümölcsöt. (Ha tenyérrel történt a vizsgálat, úgy mondták, akkor ízes, ha olyan hangot ad, mint a földre hulló vizes felmosórongy.) Vidáman zajlott tehát a pia cokon ez a sajátos ütőhangszerre íródott koncert.

Akadtak, akik amatőr virtuózokként játszottak a természet erői – a nyári meleg, a napfény, a csapadék és a lótrágya – által felhangolt dinynyéken, hogy gondos végigpróbálásuk után kiválasszák az elfogyasztásra legalkalmasabbnak vélt darabot. Hogy este aztán – immár családi körben – elhangozhassanak a biztos kezű, de azért a szerencse által is tenyerén hordott vadász szájából a nem csekély férfisovinizmustól átitatott „Hiába, no...” kezdetű mondatok.

Bonyolította az atyák dolgát, hogy akkoriban a mainál többféle volt a dinnye: kerek, hosszúkás, sárga bélű, mag nélküli, cirmos és rohamsisakzöld, s ezek mind másként szólaltak meg a tenyerek alatt. S akkor még nem beszéltünk az ászról, a csányiról, mely név a minőség garanciája volt, s a jobb eladhatóság reményében ez a felirat került rá mindenre, még az Érd alsón termett tökre is. A dinnye körüli cirkuszok akkoriban sem voltak ritkák. Igaz, nem billenőplatós teherkocsikról zúdították le a szállítmányt valamelyik pláza parkolójának betonjára, hiszen akkoriban a billenőplató ritka volt, hát még a pláza.

Nyaranta visszatérően fellángolt viszont a sajtóban a vita: kell-e lékelniük az árusoknak, ha a vevő kéri. S a minőség kapcsán meg kell emlékeznünk még valakiről: Lőrincről, pontosabban a Lőrinc-napról, amelyből mindjárt kettő is akad: az első augusztus 10-én, a másik pedig szeptember 5-én. A termesztők szerint a második a kritikus – naná –, mert akkor jön Lőrinc, könnyít magán, s attól kezdve íztelen lesz a dinynye, poshadt, peses. Ez pedig egy időre megoldja a gondot. Legalább a következő nyárig. Bonyolította az atyák dolgát, hogy a hetvenes években a mainál jóval többféle volt a dinnye

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.