Elöl kőr dáma, hátul vadnyugat
Azt viszont Piatnikék is megtudhatták, hogy a szerencse forgandó, hiszen a híres kártyagyár 1950-től már állami vállalatként gyártotta a lapokat. A cikkből kiderül, hogy 1978-ban Törökországban, Tunéziában, Libanonban és Szudánban szinte monopolhelyzetben volt.
A kartya-jatek.hu honlapon olvasható alapos leírás szerint 1867 után a kártyapiacon kialakult konkurenciaharc a pesti kártyakészítőket arra késztette, hogy a gazdasági fellendülésben bízva létrehozzák az Első Magyar Kártyagyár Részvénytársulatot. A céget 1896-ban eladták a bécsi Ferdinand Piatnik und Söhne Játékkártyagyárnak. Az új üzem 1903-ra épült fel a Rottenbiller utcában (itt működött a riport idején is). A Piatnik 1912-re érte el, hogy szinte kizárólagos gyártója lett a játékkártyáknak a monarchiában. A bécsi, budapesti, később a prágai és krakkói nyomdákból fél Európát ellátták játékeszközökkel. Míg be nem ütött a második világháború, és az azt követő államosítás. A kártyagyáros forgandó szerencséje azonban úgy hozta, hogy ma is sok magyar kártyás Piatnik-lapokkal veri a blattot, hiszen újra az itteni piac meghatározó szereplője a társaság. A nagy konkurense éppen az egykori budapesti leánycége. Az állami játékkártyagyár 1974-ben egyesült az Offset Nyomdával, majd ezt a társaságot privatizálta a 90-es évek közepén az osztrák Goldmann-nyomdacsoport. Így ma már a „labancok” vívják a csatát a magyar kártyával is. És élvezik a póker felfutásából származó előnyöket Magyarországon is.
Nem mintha a Rottenbiller utcából 1978-ban kikerült lapokkal nem kártyáztak volna profi pókerjátékosok. A külföldi profik az exportra gyártott lapok hátoldalán szolidabb ábrákkal találkoztak, a hazai paklikban azonban itt élték ki a tervezők a fantáziájukat. „Hol van már az idő, amikor csak a Piatnik Nándor és Fia feliratot vagy a lovas zsokét láthatta a partner az ellenfele kezében”– fogalmaz a cikk. A belföldi lapok hátoldalán akkoriban már vadnyugati utcarészletek, egzotikus állatok és népművészeti motívumok tűntek fel. Az előlapon azonban nem lehetett változtatni. Megpróbálták ugyan, a gyár százéves évfordulóján új figurákat rajzoltak, de a zsugásoknak csak a régi kellett – ahogyan leginkább azóta is.
A korabeli kártyagyártók ezt nem érezhették át, hiszen a cikk szerzőjének arra a kérdésére, melyik kártyajátékot szeretik a legjobban, a telepvezető és a főművezető is azt válaszolta: egyiket sem. „Valami olyan csömört éreznek, mint a cukrász az édesség vagy a hentes a kolbász iránt. Otthon szabad idejükben inkább olvasnak, tévét néznek vagy zenét hallgatnak, eszükbe sem jut, hogy munkájuk végtermékét kézbe vegyék.”
Ebből is látszik, hogy az újságírás nagyobb rabság a kártyagyártásnál, mert én itthon sem tudok tőle szabadulni. Bár azért a hentesek kolbászundorával kapcsolatban is vannak kétségeim.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
