Mérnökök dolga
Emlékeznek még a tavaszra? A „mutasd, van-e H1N1-oltásod, megmondom, kire szavazol” idejére? Amikor ilyen a hangulat az országban, nehéz autópályáról politikamentesen írni. Pedig egy ország állapotát abból lehet lemérni, hogy közös eszközeink hogyan készülnek, és milyen állapotban vannak. Kiindulhatok például abból, hányszor gondoltam rá, milyen nagyszerű lesz, ha egyszer majd Budapestről az Isztriáig megállás nélkül nyomhatom 130-cal a gázt! Na, amióta megtehetném, még nem próbáltam ki. De már az is jólesik, hogy gondolhatok rá. Meg azokra, akik már éltek a lehetőséggel. Amikor a kép készült, még nagyon messze voltunk ettől. Azt a pillanatot mutatja, amikor végre autópálya lett az autópálya. Elkészült a jobb oldal Zamárdiig, és így Budapest és Balatonaliga között megszűnt a szembejövő forgalom. A sztráda a 89. kilométernél ért véget, de nem tudom pontosan megmondani a hosszúságát, mert nincs adatom arra, mennyire volt a Lánchídtól – a 0 kilométertől – Osztapenko szobra, ahol a sztráda sztrádává lett.
1971 és ’75 között csak a bal pálya volt meg. Milyen furcsa az emlékezet, a hivatalos adatok alapján el kell hinnem, hogy fordítva volt, de nekem úgy rémlik, hogy amikor a Balaton felé tartottunk, a hidak bal oldala volt „üres”, vagyis ott íveltek át még négy éven át a semmi fölött.
Milyen büszkén magyarázta apám: „Ilyen a mérnöki munka! Messzire kell tervezni, ezek a szép felüljárók már megelőlegezik az időt, amikor kétszer kétsávos lesz az út, és balesetveszély nélkül egy órán belül biztonságosan el lehet majd érni a Balatont.” (Én meg, az örök elégedetlen, ma arra gondolok: bár az ötsávosra bővítést is előre látták volna, akkor a törökbálinti vasúti híd alatt nem szűkülne vissza a pálya, mielőtt az M1-essel egyesülve diadalmasan rázúdul a fővárosra.)
A képen az avatóünnepségre gyülekeznek a hivatalosságok, de a pályát már átadták a forgalomnak, a túloldalon szépen haladnak az autók. Tessék csak nézni: viszonylag sok autót lehet látni, egy kis nagyítással a tábla mellett még előzést is felfedeztem.
Pedig ez nyilván nem szombat vagy vasárnap délután.
(Ne feledjük: akkor szombaton két óráig munkanap volt.) Szép rend van, jobbról-balról ott a megdolgozott táj, középen pedig a sövénykezdemény. Ó, hányszor láttam ezt a helyet, mégsem tudom megmondani, pontosan hol lehet. Annyit tudok, hogy az aszfalt egy idő után itt is „fölhullámosodott”, kirázta szegény Skoda lelkét is, hiába élte túl az érdi emelkedő megpróbáltatásait.
Azután felújították, meghosszabbították, völgyhidasították (mondtam, hagyjuk a politikát), és talán jövőre beteljesül a vágyam: beülök az autóba, és a Clark Ádám térről 6 óra 34 perc alatt elérem Pulában az amfiteátrumot.
Mégis szép a világ.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
