A pesti cég – amelynek telefonszáma 123-523 volt, központja pedig az V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 20.-ban találtatott – annak idején teherkocsikkal, furgonokkal végzett költöztetést, fuvarozást, illetve oldalkocsis motorkerékpárokkal és triciklikkel szállított ki különféle tárgyakat. A leggyakrabban azonban sötét színű egyenruhát és dobozsapkát viselő fiatalok által hajtott kerékpárokon juttatott célba magánküldeményeket. (Virágcsokor a művésznőnek a színpadra vagy az öltözőbe, természetesen névjeggyel, Csemege-ajándékkosár a főorvos úrnak – márkás italok, pörkölt kávé, minőségi csokoládék, különleges teák – a lakásra.) De a vállalat alkalmazottai, amellett, hogy csomagot, levelet vittek a főváros területén bárhonnan bárhová, akár sorállás árán is készek voltak beszerezni jegyet, például meccsre, színházba.

Ez a boy azonban merőben más, mint pesti szaktársai voltak. Képünkön a szocializmus első vidéki vállalkozóinak egyike látható. No nem a legelsők közül való, hiszen azok a lángososok, a palacsintasütők, a keszegesek és a helyi építési vállalkozók voltak, akik tízezrével húzták fel a kis nyaralókat a hazai üdülőhelyeken.

Emberünk viszont azt mérte fel, hogy a magyar beutaltak életében a szerda a legkaotikusabb, izgalommal vegyes rémülettel várt időpontok egyike, hiszen ez volt a szakszervezeti és a vállalati üdülőkben a turnusváltás napja.

S mert a gépkocsi akkoriban csak nagyon kevesek luxusa volt, a zöm vonattal érkezett az üdülőhelyekre, ahol nyomban ideg-összeroppanást is kapott, hiszen kezdődhetett a csomagos vonulás – bőröndök, sportszatyrok, pecacucc, úszógumi, mózeskosár, nagymama – a vasútállomástól az üdülőig. Nos ebben segített emberünk. Emlékszem, a hatvanas évek elején Balatonszemesen mindenféle járművel ellátott helyi férfiak strázsáltak a vonatok érkezése idején a vasútállomás előtti téren vagy a vágányoknál. Volt, aki kiskocsival, talicskával érkezett, más targoncával – egy kétkerekű, kétszarvú alkalmatosság, amelyet rendszerint malmokban alkalmaztak a zsákok szállítására –, de a sztárnak minden szempontból a tricikli számított.

Aki próbált már vezetni ilyet, az tudja, hogy cudar egy szerkezetről van szó, amelyet mozgásba hozni és a kezelő szándéka szerinti irányba navigálni nem gyerekjáték. Azokért az egy-két forintokért, amelyet csomagonként kapott, emberünk keményen megdolgozott, hiszen az ilyen alkalmatosságok kormányzása nehézkes, a hajtásuk egy felnőtt erejét igénylő feladat volt, a két pedál közé szerkesztett dörzsfék pedig gyakorlatilag hatástalannak bizonyult.

Jómagam egyszer vezettem triciklit. Az üdülőből kötöttük el. Személyi sérülés nem történt, csupán kisebb anyagi kár. Egy postaláda volt az áldozat. Ahhoz viszont, hogy gyorsan és végképp letegyek a járművel kapcsolatban dédelgetett terveimről, kellett az a két atyai pofon is.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

A turnusváltás napja