Raja Ampat szigetvilágában egynéhány éve még lakatlan kis szigetet három társával varázsolt élővé, s tettek részben búvárparadicsommá, részben pedig a gazdag tengeri és őrserdei állat- és növényvilág békés felfedezésére - leginkább csendes megfigyelésére - alkalmas hellyé.

Horváth Róbert már egri tanárképző főiskolásként is amolyan jó értelemben vett, szent őrültnek – vagy szalonképesebben: megszállottnak – tűnt. Amíg mások a nyolcvanas évek közepén a táncházakat, kocsmákat, koncerteket járták, ő inkább madarakat gyűrűzött, lepkéket, csigákat figyelt meg, s elnyűtt bakancsában a Bükk ösvényeit járta. Nem csoda, hogy nem elégedett meg biológia–földrajz szakos tanári diplomájával, hanem a szegedi egyetemen biológusi, a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetemen zoológusi, majd Miskolcon vidékfejlesztési szakértői végzettséget szerzett, aztán a doktori fokozata is meglett Debrecenben, populációbiológia témakörben: disszertációját az Aggteleki Nemzeti Park madárállomány-változásainak elemzéséből írta. Nemzeti parkokban dolgozott évekig: volt természetvédelmi őr és felügyelő Aggteleken, igazgatóhelyettes Aradi Csaba mellett a Hortobágyon, tájegységvezető a Szatmár-Beregi Tájvédelmi Körzetben, s az utóbbi esztendőkben természetvédelmi igazságügyi szakértőként tevékenykedik. Zűrös ügyekben hívják rendszerint, például akkor, ha egy autópálya-építésnél meg kell változtatni az eredeti nyomvonalat, mert nem vették figyelembe a békák, őzek, más állatok vonulási szokásait. Ilyenkor, ha van rá mód, más nyomvonalat terveztet, ha nincs, akkor megkeresi az állatok számára legkevésbé zavaró megoldást. Valaminek a megtervezése, megteremtése, és nem a már létező rendszer működtetése jelent neki feladatot: ami készen van, rendben megy, ott ő ellustul és unatkozik. Ezért is keres mindig új kihívásokat.

Néhány éve Indonéziában, a Nyugat-Pápuának (korábban Irian Jaya) nevezett szigetcsoport egyikén talált magának új, derekas feladatot: Raja Ampat kormányzóságában – amely magyarul „négy királyt” jelent –, egy addig lakatlan szigetet, Birie-t kellett a turisták és búvárok számára lakályossá tenni, úgy, hogy közben legfontosabb életelvének, a természet tiszteletének mindvégig megfeleljen. A szigetet négy nemzetközi repülőtérről – Jakarta, Makassar, Manado, Denpassar – lehet megközelíteni: innen belföldi járatokkal kell az indonéz kikötővárosba, Sorongba tovább repülni, ahonnan hajóval lehet eljutni Birie-re, az időjárás függvényében nagyjából egy-két óra alatt. Horváth Róbert korábban búvárkodott Mozambikban, Srí Lankán, a Maldívszigeteken, madarakat figyelt meg Ugandában, Kamerunban, Peruban, Ecuadorban, Kolumbiában, Costa Ricán, Nepálban, Madagaszkáron, Etiópiában, Borneón. A Kongó-medencében, sík vidéki gorillák fotózása közben fi gyelt fel arra, hogyan használja fel és őrzi meg a természetet az ottani, helyi ember. Idegenvezetőjük kétnapi gyaloglás után, az egyik pihenőhelyükön egy fához vezette őket, amelynek odújából egy ritka békát emelt ki, megmutatta nekik, majd óvatosan visszatette.

– Tudta, hogy hol kell keresnie a számunkra rendkívül érdekes élőlényt, s azzal is tisztában volt, hogy később ezzel másoknak is örömet okozhat majd, tehát vigyáznia kell rá. Mi hasonlóképpen „hódítottunk meg” egy lakatlan szigetet: nem bántottuk, nem sértettük meg, így tettük élhetővé – mondja Horváth Róbert. Birie szigetére barátaival való búvárkodás közben bukkant: egy másik szigetről, motorcsónakokkal hozták át őket, merüléshez. Miután kiderült, hogy senki nem lakik ott, úgy döntöttek: maguk hoznak létre ott egy „öko” üdülőfalut és búvárközpontot. Húszhektárnyi területet béreltek ki a tulajdonos pápua közösségtől: az őserdei részt érintetlenül hagyták, csak a tengerpart közelében az óriásfák alatt tisztították ki az aljnövényzetet, hogy oda felépítsék az üdülőparadicsomot. Ragaszkodtak ahhoz, hogy ottani alapanyagokból, a pápua hagyományoknak megfelelő házakat emeljenek, ezért felkutattak két öreget, akik még emlékeztek a kötözési, rögzítési technikákra, s fából, háncsból, pálmalevelekből összeállították az első házakat. Az építkezés húsz-harminc környékbelinek adott munkát, zömük ma is a búvárközpontban dolgozik, főz, túrákat vezet, takarít vagy épp a motorcsónakkal foglalatoskodik. Tartós élelmet a hetven kilométerre lévő indonéz kikötővárosból, Sorongból hoznak, friss halról a közeli szigeteken élő halászok gondoskodnak. Horváth Róbertnek egy baja van, ha épp ott tartózkodik: nem lehet kapni igazi tejfölt, így hiába tanította meg szakácsnőjüket, Marnyt isteni szabolcsi ételt, krumplis tócsnit – lepényt – sütni, azt a végén nem tudja bőségesen meglocsolni a savanykás, fokhagymás szósszal. Palacsintát viszont lassan minden raja ampati tud sütni – ez volt az első, amit az ételek közül megtanítottak nekik. Ottani kutyáját pedig már a pápuák is úgy hívják magukhoz: „Bogyó gyere”!

Vagyont mindebből nem szerzett Horváth Róbert, azt mondja: társaival egyelőre csak költöttek a szigetre, nyereséget még nem termelt. Német, holland, francia turisták jönnek búvárkodni. A természetvédő itthon bérelt házban lakik a szabolcsi Nagyszekeresen, Pápuán pedig az egyik fakunyhóban él, ha épp ott van. Megtakarított pénze és autója sincs.

– Emlékeket gyűjtök, s néha fából készült állatszobrokat hozok magammal, ez minden, amit fel tudok mutatni – mondja. Pápuán a csupasz kopoltyús csigák a kedvencei, nemrégiben négy új fajt is azonosított belőlük.

– Hatot, ha őszinte akarok lenni, de a két utolsót nem tudtam lefényképezni, mert nem volt nálam a gép – állítja Horváth Róbert. A tudományos felfedezést azonban egyelőre magának őrzi, ahhoz ugyanis, hogy publikálja, be kellene gyűjtenie a csigákat. Erre viszont nem hajlandó, mert nem akarja megbolygatni őket. Telefonján a hívást egy paradicsommadár vagy egy fekete kakadu hangja jelzi. Nagyszekeresi otthonában úgy állította be az ágyát, hogy amint felébred, a gólyafészekre lásson: reggelente gólyakelepelés ébreszti, később kutyája, Panka ered nyomába. Egy közösségi oldalon Horváth Róbert a „kedvenc állatok” rubrikába mindössze annyit írt: „Befogadunk mindenkit, aki elárvul.”