Leragasztották Ramocsa Gábor szemét, úgy vágott neki a városnak. A Vakok Intézetétől indultak, egy vak kísérte el őt: szó szerint vak vezetett világtalant. Gábor ment elöl, bottal a kezében. Buszoztak, villamosoztak, metróztak, majd beültek egy étterembe ebédelni.

„A munkámban nem segít” – ábrándít ki a vakok csörgőlabda-válogatottjának vezetőedzője. De nem is ezért akarta megtapasztalni a világtalan világot. Fontos volt éreznie, milyen nem látónak lenni, és tudnia, hogy ettől még a maga ura. Megértette, hogy ha nem működik az egyik érzékszerve, teljes ember marad.

Hogy mi is az a csörgőlabda? Ramocsa Gábor felpattan, elővesz egy kék színű gumilabdát, és a kezembe nyomja. Ahogy mozgatom, csilingelő hang tölti be a szobát. Háborús sérültek rehabilitációjához fejlesztették ki a labdát a második világháború utáni Németországban, ma ez az egyetlen, a vakok számára adaptált sport. A magyar válogatottat nemzetközi versenyeken irányítja az edző.

A látó világban is gyakran tapasztalja, hogy az emberek nem látnak. Milyen ruha volt ma a feleségeden/férjeden? – kérdezgeti az ismerőseit. Sokan nem tudnak válaszolni. Ramocsa Gábor vak játékosai viszont csak a testüket ért lövésekre emlékezhetnek: honnan, milyen gyors és erős lövéseket kapnak. Ezért igyekszik a csapatát évente legalább négy nemzetközi mérkőzésre elvinni, ahol lehetőleg ismerős játékosokkal játszhatnak: szeretné karbantartani a testi és a hallás utáni memóriájukat.

Meghívták egyszer egy érettségi találkozóra (gimnáziumban is dolgozott testnevelő tanárként), ahol a nyakába borult egy lány: „Tanár úr, ön miatt lettem én is tanár!” Sosem kapott jó jegyeket tornából, de Ramocsa Gábor volt az első, aki nem a centiket és a másodperceket nézte, hanem azt: magához képest mit tud megvalósítani. Efféle ember akart lenni a lány is, aki ma már angolt tanít.

A visszajelzések amúgy zavarják Gábort, kerüli is az ilyen helyzeteket; azt érzi jutalomnak, ha meg tudott tenni valamit. Nem tagadja persze, hogy jólesik egyegy megjegyzés. A reykjavíki paraúszó Európa-bajnokságon például feltűnt neki, hogy nagyon hasonló tünetekkel (vállfájás, nyakfájás) keresték meg a versenyzők. Egyszer csak észrevette, hogy igazgatják magukon az úszódresszt: a merev ruha belevágott a nyaki izomzatba, és blokkolta azt. Szólt az úszóknak, hogy csak a versenyre vegyék fel a ruhát, és rögtön utána menjenek hozzá masszázsra, lazításra. Az egyik versenyző meglepetésre harmadik helyezett lett az Eb-n, odafutott hozzá, és azt mondta: „Ramó bá’, ezt neked köszönhetem!”

A gyógytestneveléshez a sportkarrieren át vezetett Ramocsa Gábor útja. Négyéves korában a szülei levitték Tatabányán az uszodába, ott nőtt fel. Nyolc évet töltött aktív úszóként, az országos bajnokságokon mindig bejutott a döntőbe. A dobogós reményeket azonban feladta, és tizenhárom éves korában tette fel magának először a kérdést: miért? Márpedig ez a kérdés garantáltan az úszókarrier végét jelzi – a sikerhez ebben a sportágban le kell rombolni a személyiséget. Maradt a vízi világban, de átváltott vízilabdára. Három csodálatos évet töltött így. Gimnazista korában jött az újabb szerelem, a kézilabda: az NB 1-es csapat keretébe is bekerült.

Bár sokáig az orvosi egyetemre készült, rájött, hogy a testnevelés jobban érdekli. Felvették a testnevelési főiskolára (TF), ahol újrakezdte a vízilabdát. Másfél év múlva, 1984-ben már a magyar kupagyőztes csapatban játszott. Ahogy a sportzsargonban mondják: zongoracipelőként. Olyan fogaskerék volt a gépezetben, amely bármikor biztosította a zökkenőmentes működést, ám nem vált belőle állandó csapattag. Ez sosem zavarta Gábort, örömmel töltötte el, hogy ilyen kiváló csapat tagja lehetett – amíg el nem tört a csigolyája.

S ha már a sportkarrierje kettétört, visszatért eredeti tervéhez, a gyógyításhoz. A főiskolán a gyógytestnevelés szakot választotta, és a testnevelő diploma mellé megszerezte a gyógytestnevelőit is. Nyolc éven át dolgozott tornatanárként egy káposztásmegyeri középiskolában, de közben óraadó tanár lett a Testnevelési Egyetem gyógytestnevelés szakán is. Egy szarvasi főiskolán 1994-ben gyógytestnevelő tanári állást kapott. Tizenkét év után, 2005-ben hívták főállásba a Semmelweis Egyetem Testnevelési és Sporttudományi Karára (az egykori TF-re).

Ekkor felgyorsultak az események: néhány nappal később edzőt kerestek a csörgőlabda-válogatotthoz, és hozzá fordultak. Röviddel ezután a Pető Intézetbe is meghívták, a mozgásfejlesztésben kértek tőle segítséget. 2007 óta pedig a magyar paralimpiai válogatott fizioterapeutájaként is kamatoztatja a tudását: tornáztatja és segíti a felkészülésben a paralimpikonokat.

Nem küldetésként éli meg a tanári munkáját, együtt szeretne csinálni valamit a tanítványaival. Arra gondol: mi lenne, ha közösen átélnének egy csodát, amit úgy hívnak, hogy gyógyúszás vagy csörgőlabda? Merthogy a tanári pálya szerinte közös alkotás.

Amikor átvette a csörgőlabdacsapatot, a korábbi jó eredmények után éppen mélyrepülésben voltak. Azt mondta a vak versenyzőknek: egy nagy baj van, ti ezt a játékot nem játszátok, hanem iparosok vagytok! Közösen megtanultak játszani az edzéseken, majd a mérkőzéseken is. Ezután gyorsan megváltoztak a dolgok.

A vakoktól ő is sokat tanult. Mostanában csapatépítő tréningeket is tart, ahol „elveszi” a résztvevők látását, és megnézi, ki tud felszabadultan alkalmazkodni, kiből lesz segítő, kiből autokrata. Megkérdezi, milyen ruhát hordanak a kollégák (vajon ki figyelt a társaira?). Vagy negyedóra beszélgetés után csak annyit mond: legyen kedves kisétálni! Az illetőnek ilyenkor fel kell mérnie, hol is ült, hol jött be (vajon figyelt-e a környezetére?).

Ha meghívják előadást tartani, Gábor egy-két órával előbb érkezik az adott városba, és megveszi a helyi lapokat, hogy lássa: mi foglalkoztatja az ott élőket? Az előadás előtt is belehallgat a nyüzsgésbe, a beszélgetésekbe. Amit így megtud, egyegy félmondatban beépíti a mondanivalójába, mert nem szeretné, ha úgy éreznék: na, idejött Pestről az adjunktus úr, és lehajolt hozzánk, elmondani valamit.

A gyógytestnevelésnél, a tanári-edzői munkánál mindig is többet akart adni. A különféle bajnokságokon megfigyelte, hogy amikor eljön az este, a versenyzőket nem szabad magukra hagyni. Ramocsa Gábor telerakta a laptopját különleges játékokkal (amelyekben szavakat kell megkeresni, történeteket megfejteni) és mindenféle zenével: ezekkel próbálja segíteni a csapattagok kikapcsolódását.

S ha másokkal törődhet, már ő is jól érzi magát. Ennyi a titka.