A mozdony füstje
Az a kisriport, amely a rövid szakasz bezárásáról számolt be, 1978. március elsején jelent meg a Népszabadságban, de az első bekezdése ismerős lehet az elmúlt évek hasonló cikkeiből: „Síró, idős asszonyok gubbasztanak a ceglédi pályaudvar padjain, mit sem tudnak a közlekedéspolitikai koncepcióról. S mivel nem jártasak a közgazdaságtudományban sem, aligha jutott el hozzájuk a hír: a MÁV évente ötmillió forintot fizetett rá e húsz kilométernyi vasútvonal működtetésére”. A kép annyiban csalóka, hogy ’78-ban már nem gőzös húzta a bezárásra ítélt vonal vonatait, hanem hét éve dízelmozdony. Csak a hagyomány kedvéért került elő az utolsó útra a kiszolgált kávédaráló, a 275-ös gőzös.
A Cegléd–Hantháza vonal fénykorában sem tartozott a magyar vasút élvonalába, a húsz kilométeres távot egy óra 36 perc alatt tette meg a vonat – ezzel egy félmaratoni futóversenyen sem került volna az élmezőnybe. A végén a bor miatt kapott még egy haladékot a vonal, mert a cikk megfogalmazása szerint „híres bortermő táj ez”. A Hungarovinnek kellett a vasút, de aztán lefejtőállomás épült Cegléden, és 220 hektós tankautók vitték a homoki bort a „rendeltetési helyre”. Így halt meg azóta is minden vasútvonal: a kamionok a teherforgalmat szívták el, a buszok meg a személyszállítást. A teherautó háztól házig szállít, és a busz is gyakran leküzdhetetlen versenyelőnyben van, hiszen a falu főutcáján megy végig, szemben a vonattal, amelyhez – a korabeli vasútfejlesztés vargabetűi miatt – gyakran sokat kell kutyagolni. A vonatra viszont fel lehetett szállni a piacozók megrakott batyujával is. Ahogy akkor, azóta sem találták meg a megoldást arra, mit is lehet tenni a kis forgalmú szárnyvonalakkal a lepusztult pályán, kibelezett megállókon át haladó vonatok kilátástalan működtetésén vagy a szakaszok bezárásán kívül.
A képről nemcsak a gőzmozdonyt kell bemutatnom a fiamnak, hanem gyerekkorom másik két közlekedési eszközét: a hozzávetőleg összeszerelt Daciát és a nagy kincsnek számító kempingbiciklit is. Az utóbbiról nehéz neki elmagyaráznom, miért így hívják, ha nem kempingezett vele senki, és hogyan tudtam én ezzel a Zagyva-parton „montenbájkozni”, vagy váltó nélkül elmenni Pétervásárára a hegyes úton, ahol még kocsival is vissza kell kapcsolni.
Megpróbálom kitalálni, ő miről mesél majd 30 év múlva a fiának. Ha jó irányba fejlődik a világ, akkor talán a benzinfaló, füstöt eregető autókról – amelyeket annyira szeretett gyerekkorában.
Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.
