'Szembenéztem a pisztollyal'
A BIZTONSÁGI TANFOLYAMON ELMONDJÁK, mit kell tenni, ha fegyveres támadás éri a fiókot. Mit kell mondani, hogyan kell megmozdulni, mit kell megjegyezni. A pénz másodlagos, a legfontosabb, hogy senkinek ne essen bántódása. Első hallásra szépen hangzik, csakhogy ez a valóságban nem így működik. Nincs olyan, hogy senkinek nem esik bántódása. Ezt azóta tudom, amióta engem is kiraboltak.
Pest megye aprófalvas településein számos kisebb pénzintézet működik, egy-egy ilyen fiókban három, legfeljebb négy ember dolgozik. Biztonsági őr nincs mindenhol, de kamera igen, és az ügyféltérbe sehol nem lehet csak úgy az utcáról benyitni, két ajtó között egyfajta zsilipen megy át mindenki. Elvileg szemmel tarthatjuk az érkezőket, ha indokoltnak találjuk, megtehetjük, hogy bezárjuk előtte az ajtót. Mondjuk, az elmúlt tizenöt év alatt nem volt arra példa, hogy bárkit is kizártunk volna az ügyféltérből, mert nem volt bizalomgerjesztő a kinézete.
Az egyikünk fél szemmel mindig a bejáratot figyeli, rendszerint tudjuk, melyik ügyfél melyik kocsiból szállt ki, hová parkolt, és így tovább. A motoros a főbejárat előtt állt le, de egyikünk sem szúrta ki. Az egyik kolléganőnk szabadságra ment, ketten voltunk két ügyfélre. Emlékszem, a nyomtatványokat bogarásztam éppen, valamit kérdeztem az ügyféltől, de nem válaszolt. Felemeltem a fejem, hogy megismételjem a kérdést, de már nem az aszszony állt a pultnál, hanem egy bukósisakos férfi és egy pisztolyt fogott rám. Arra gondoltam, ilyen nincs, ez biztos valami rossz vicc.
A férfi azt mondta, szedjem össze a pénzt, rakjam egy zacskóba és adjam oda neki. Korábban, amikor a bankbiztonsági előadáson szituációs helyzetgyakorlat volt, azon nevettünk, hogy ha valaki fegyvert szegez rám, majd azt mondom, el tetszett téveszteni a házszámot, a pénztárost a következő pultnál találja. Most pontosan ez volt a helyzet, azt kellett volna mondanom, hogy ez a kirendeltségvezetői asztal, itt csak papírok vannak. Nem én vagyok az a személy, aki pénzt tud adni neki. De nem szóltam semmit, csak néztem a plexit a férfi sisakján, talán mosolyogtam is. Valahogy nem tudtam azt mondani neki, hogy fogja a pisztolyát és menjen át vele a másik asztalhoz. Akkor a rabló azt mondta, lelő mindenkit, ha nem kapja meg a pénzt. Az egyik ügyfél emelt hangon rávágta, hogy nem fog maga senkit lelőni. Erre megjött a hangom nekem is, rászóltam, hogy maradjon csöndben, hadd intézzük mi ezt az ügyet. Közben a szemem sarkából láttam, hogy a kolléganő elkezdi összeszedni a bankkegyeket a kasszából, de inkább a másik ügyfelünkre figyeltem, aki akkor már falfehér volt. Láttam, hogy mindjárt rosszul lesz. Átfutott a fejemen, mi lesz, ha összeesik? Akkor ki kell hozzá mennem, hogy segítsek rajta. De nem esett össze.
Hanem sikoltozni kezdett.
2010 ELSŐ FÉL ÉVÉBEN 32 fegyveres rablást követtek el Pest megyei településeken. A felderítési arány hatvanöt százalékos, azaz a tettesek többségét sikerül elfogni.
– A rablás mindenképpen erőszakos cselekmény, akkor is az, ha a támadó végül puszta fenyegetéssel eléri a célját – mondja Töreki Attila, a Pest Megyei Rendőr-főkapitányság alosztályvezetője. – Tapasztalataink szerint az áldozatokat olyan erős hatás éri, amelyet csak hosszú idő alatt hevernek ki, van, aki évek alatt sem tudja feldolgozni az élményt. A legtöbb embernek az egész addigi életét megváltoztatja egy ilyen támadás, minduntalan fenyegetve érzi magát, elveszíti korábbi biztonságérzetét. Ebből a szempontból nincs jelentősége annak, hogy valakit valódi fegyverrel, riasztópisztollyalm, vagy igazinak tűnő játékkal raboltak ki, a fenyegetés és a kényszerítés ugyanazt a hatást váltja ki. Ha a helyszínen legalább három embert kihallgatni, biztosra vehetjük, hogy a háromból az egyikhez mentőt, vagy orvost kell hívni, mert utólag rosszul lesz.
A fegyveres támadás a móri rablás óta sokkoló hatást vált ki a pénzintézeti dolgozók körében. A móri támadásnak nyolc halálos áldozata volt, hatan még a fiókban vesztették életüket, ketten a kórházban hunytak el.
– Olykor komolyan hátráltatja a munkánkat, hogy a kihallgatás során a sértettek újra átélik a történteket – folytatja Töreki Attila. – Persze nem könnyíti meg a helyzetet, hogy a kirabolt pénzintézetek dolgozóinak többször is el kell mondaniuk, mi történt velük. Először gyorsan kikérdezi őket az elsőként érkező járőr, majd befutnak a bűnügyi technikusok és a nyomozók. Addigra már mindenki felfogja, hogy akár meg is halhatott volna. Sokan ekkor borulnak ki, sírva fakadnak, nemegyszer hosszú félórákra fel kell függeszteni a kihallgatásukat. De komoly érzelmi reakciót vált ki az áldozatokból az is, amikor a bizonyítási eljárás során újra látják a támadót. Nem véletlen, hogy a felismertetést évek óta csak tükrös falú, zárt helyiségben végezzük, mindenkinek részletesen elmagyarázzuk, hogy az üveg túloldalán állók nem láthatják őt, mégis, sokan komoly stresszként élik meg a találkozást.
Az alosztályvezető szerint a kirabolt személyekben olyan nyomot hagynak az átélt események, amit sem kitalálni, sem megjátszani nem lehet. A bűnügyi munkában ez a színlelt rablótámadások leleplezése során kap jelentőséget. Pest megyében az utóbbi időben többször is előfordult, hogy a rájuk bízott pénzzel elszámolni nem tudó alkalmazottak megpróbálták azt a látszatot kelteni, hogy kirabolták őket. Volt, aki még a dulakodás nyomait is a rendőrök elé tárta, egy kocsmai alkalmazott például a berendezést törte össze, hogy hihetőbb legyen a meséje, egy pénzkísérő pedig hasonló megfontolásból riasztófegyverrel lábon lőtte saját magát. A hazugságon alapuló rablótámadásokat azonban rövid idő alatt felgöngyölítették a rendőrök.
A RABLÓ KETTŐKOR ÉRKEZETT, a kihallgatásnak este fél tizenegykor volt vége. A faluból többen Görögországban nyaraltak, kora délután már ők is tudták, hogy kirabolták a fiókot, sokan onnan hívtak, hogy megkérdezzék nincs-e bajom. Ez jólesett. A kolléganőnk, aki szabadságon volt, lélekszakadva rohant be, hogy megtudja, mi történt. Nem tudom, hogyan aludtam aznap éjszaka. Másnap reggel nyolckor kinyitottunk, mintha mi sem történt volna. Délelőtt sokan telefonáltak, megkérdezni, mikor nyitunk, hányra jöhetnek. Meglepődve hallották, hogy nem zártunk be.
Az emberek reakciói vegyesek voltak. Volt, aki kedvesen érdeklődött, volt, aki süteményt hozott a nagy ijedtségre, mások humorizálni próbáltak, na, arra nem voltam vevő. Egy asszony azzal nyitott be, hallom volt itt egy kis banzáj tegnap, meséljétek már, mi történt. Mondtam neki, hogy banzáj az végképp nem volt, egyébként meg nem mondhatunk róla semmit. Erre elindultak a találgatások, hogy menynyi pénzt vittek el tőlünk, a végén már olyan összegek röpködtek, mintha legalábbis Las Vegasban volnánk, és nem az agglomeráció határán. Majd végighallgattunk néhány fejtegetést arról, ki mit csinált volna a helyünkben, hogyan ütötték volna le a rablót egy székkel, hogyan szaladtak volna utána és a többi, és a többi. Ezekre sem mondtunk semmit.
– HA KIRABOLJÁK AZ EGYIK FIÓKUNKAT, automatikusan életbe lép a hírzárlat – mondja az egyik több településenműködő, évente kirabolt pénzintézet igazgatója, aki nevének elhallgatását kérve osztotta meg lapunkkal az őket ért rablótámadások történeteit. – Soha nem hozzuk nyilvánosságra például azt, mennyi pénzt vitt el a rabló, hogy ne adjunk tippeket a következő elkövetőknek, bizonyos információk visszatartására a rendőröket is minden esetben megkérjük.
A kistelepüléseken működő fiókok elleni rablótámadások a kilencvenes évek végétől váltak egyre gyakoribbá. Az intézeteket kamerákkal látták el, melyek éles, felismerhető felvételt készítenek mindenkiről, aki belép, az elkövetőket azonban ez sem tartja vissza.
– Volt olyan támadó, aki arra sem vette a fáradságot, hogy a sapka ellenzőjét az arcába húzza – folytatja az igazgató –, olyan képet adtunk a rendőrségnek, hogy műteremben nem csináltak volna élesebbet. De mi magunk is kiosztottuk a képét a pénztárosoknak, hogy ha meglátják ezt az arcot, értesítsék azonnal a rendőrséget. És ez az ember, egy másik településen még egyszer bement a kirendeltségünkre, csak azután fogták el a rendőrök. Kétszer rabolt ki bennünket az egyik korábban nyugdíjba vonult városi rendőrkapitány is, sőt egy harmadik fiókba is betért terepszemlét tartani. A pénztárosnőnek feltűnt, milyen egyenesen simul az ing mandzsettája a csuklójára, majdnem az egész kezét eltakarta, ahogy a pisztolyt tartotta. Meg is jegyezte, hogy valami lecsúszott úriember lehet a támadó. A második rablása után bukott le, mert a hátsó helyiségben volt egy kollégánk, aki alaposan megfigyelte és még a rendszámát is felírta. Az igazoltató rendőrök az első ülés mellett találtak egy zacskót, benne volt a pénz és a rabláshoz használt játékpisztoly. De volt olyan rabló is, aki egy furgonból kivett motorral jött a pénzintézethez, majd ugyanígy menekült el a rablás után. Ezt háromszor sikerült eljátszania, míg a rendőrök el nem fogták.
Az igazgató szerint a rablótámadások minden dolgozót megviselnek. Nemcsak a maguk életét féltik, az ügyfelekért is felelősséggel tartoznak. Volt, ahol a rabló felszólította a bent tartózkodókat, hogy senki ne mozduljon, erre egy, a kisbabát tologató nagymama szó nélkül kiment az ajtón, míg a többiek lélegzetvisszafojtva álltak. Máshol az egyik ott dolgozó alkalmazott férje ráugrott a támadóra, aki dulakodás közben gerincen lőtte őt.
– A rablótámadás mindenkit megvisel – mondja. – Aki az eset után sírva fakad, könnyebben túlteszi magát a történteken, aki tartja magát, azon viszont később jön ki a stressz. Volt, aki hónapokkal később, az évi rendes biztonsági továbbképzésen újra átélte a támadást, és ettől olyan beteg lett, hogy hónapokig nem tudott dolgozni. Végül bevezettük, hogy a rablótámadást átélt dolgozóinkat erre szakosodott segítő keresi fel, hogy könnyebben túljussanak a szorongáson.
HETEK TELTEK EL A RABLÁS ÓTA, úgy tűnt, az élet visszatért a normális kerékvágásba. Azután egyszer csak felbőgött mellettem egy motor az utcán, és a gyomrom görcsbe ugrott. Ha motorost látok közeledni, sokszor azóta is meglódul a pulzusom. Azt gondoltam, kell valaki, akivel ezt az egészet kibeszélhetem, aki megérti, mert ugyanezt átélte. Meglátogattam néhányszor azt az ügyfelet, aki sikítani kezdett a támadás alatt, de nem tudtunk beszélgetni. Őt annyira megviselte ez az egész, hogy heteken át el sem ment otthonról.
