Karrierváltó
Az ügyvédségbe Farkas beleszületett. A nemzetközi iroda követelményeit is teljesítette, beleszokott normáiba, sőt élvezte is. Amerikai főnökét is kedvelte, a mai napig baráti viszonyban vannak. Óvatosan fogalmaz, nehogy megbántson bárkit is a csalárdul elhagyott szakmából. Egy családban, ahol az ügyvédség a természetes állapot, nehéz lehet megmagyarázni, miért tért le a pályáról.
Zoltánék úgy döntöttek: ezentúl útikönyveket írnak. A terv megvalósult. Idestova nyolc éve Farkas Zoltán vagy járja a környező országokat, vagy itthon ül és ír. Ők ugyanis párjával, Judittal eldöntötték: amit ezentúl tesznek, az nemcsak az ő életükben lesz új, hanem a könyvpiacon is. Próbálom felfejteni a rejtélyt, miért vállalja valaki, hogy miután odahagyta a biztos, jól fizető egzisztenciát, feléli tartalékait, tönkreteszi az egyébként jó autóját Erdély kátyúin zötykölődve. Aztán egy nap akár hat szálláshelyet is megnéz, miközben kipróbálja a helyi vendéglátókat, tájjellegű ételeket és italokat fogyaszt és értékel. Megnézi az illemhelyet, és beszagol a szállások fürdőhelyiségeibe. Végül nem kapok teljesen kielégítő választ. Gyanítom szenvedélyről van szó, talán függésről is. Úgy látszik, nem is annyira a korábbi pálya elhagyása volt a fontos, hanem valami újnak és minőséginek a kitalálása. Trendi szóval, jó terméket akartak adni a magyaroknak, miközben szakértőivé lettek a Kárpát-medencének és a könyvkiadásnak is. Nyilván vannak profi bbak. De, hogy valaki kiadó, szerzői múlt nélkül, gyakorlatilag magányosan nekivágjon egy ilyen útnak, s ne álljon meg az első kötet megjelenése után! Ilyennel nem találkoztam. Persze voltak szerzők, akik akár könyvek sorozatát írták meg és adták ki. De az mind csak önmagukról szólt.
Nyolc év alatt Zoltán és Judit közösen megírta az Erdély és a Szlovákia útikalauzt. Aztán elkészült egy könyv Krakkóról és Galíciáról. Zoltán megírta Kárpátalját és a Bolgár tengerpartot. Készült egy Budapest-könyvük – gyerekes családok részére, végül a legújabb mű a Hoszszú hétvégék Magyarországon. Közben Judit és Zoltán közösen írt egy gyerekkönyvet is Erdély meséje címen. Kiadtak néhány fordítást is, például egy brit szerző Budapestről írt mesélős bedekkerét angolul és németül. És az Erdélykönyvet angolra is lefordították, kapható az Amazon amerikai internetes könyváruházban.
A hazai könyváruházak tele vannak útikönyvekkel. A világ könyvpiaca is. Miben különbözik az ő világuk a többiekétől? Zoltán az elején eldöntötte, hogy csak azt ajánlja megnézésre, csak olyanról ír, amit ki is próbált. (Így ment tönkre az említett autó.) Egy könyv úgy két évig készül.
Az első utazással telik, a másikban írja a könyvet. A fotók jó részét is a szerző-kiadó készíti. Judit pedig, aki közben viszszatért az ügyvédkedéshez, szigorú szemű szerkesztője a szövegeknek.
Az útikönyvek valamilyen módon azt a társadalmat tükrözik, amelynek készülnek. Utazási szenvedélyeik vagy azok hiánya tökéletes nemzetkaraktert adnak. Farkas Zoltán szerint leggyakrabban az útikönyvek meg is felelnek az adott ország kultúrájának, hagyományainak. Erdélyről például adtak ki könyvet német nyelven, de ebben csak a szászok és svábok lakta vidékek szerepelnek. A kettejük angolra fordított könyvének nem volt versenytársa a piacon. Még románok sem adtak ki Erdély-könyvet angolul. Zoltánék azt tapasztalták, hogy az angol nyelven olvasó közönség szinte megretten a Transsylvania betűképtől. Drakula jár az eszükben, s sokan úgy képzelik, ilyen ország nincs is. A vámpírtörténet – vélik – csak egy fiktív országban játszódhat. És ezen a hiten az sem változtat, hogy Károly trónörökös birtokot vásárolt, házat tart fenn Erdélyben. A világon van néhány nagyon sikeres útikönyv. Az egyik, eredetileg angol nyelvűnek az a koncepciója, hogy az Ausztrália közepéről például Budapestre vetődő meglehetősen érdektelen és tájékozatlan utazót is kiszolgálja.
A magyar olvasóközönség feltehetően másoknál érzékenyebb a kulturális, történelmi értékekre, érdekességekre. Az utazásaik is eszerint szerveződnek. Farkas Zoltán szerette volna, ha könyvei elkalauzolnák az embereket a szomszéd kultúrák értékeihez. Most frissíti a Kárpátaljakönyvet, s nemrég felkeresett egy nagyon érdekes ukrán vonatkozású helyet, amit nagyon ajánlottak. Kérdezte, jöttek-e ide az ő könyvével? Tagadva rázták a fejüket a helyiek. Az adatok frissítését, a könyv újrakiadását is megelőzi egy-egy helyszíni utazás. Azt mondja, nagy a változás Kárpátalján, sokkal jobbak ma a szolgáltatások, mint öt éve voltak. De fejlődést, javulást észleltek szerencsére az erdélyi tájakon is. Ilyenkor bekerül a könyvbe, hogy már nem kell egy-egy helyen tartani például a kátyúktól.
A nyelvtudással nehezebb. A szomszédos országokban sem állnak jól ezzel, angolul legfeljebb nagyobb helyeken tudtak szót érteni. Zoltán még emlékszik valamire az iskolai oroszból. Németül csak a mutatóba maradt néhány szász, sváb öreg tud Erdélyben. Ott persze szinte mindenütt találni magyart, magyarul értőt. Szlovákiában a határ menti sávtól feljebb vagy keleten ez csak véletlen lehet. Munkájuk során felfedezték, ha magyarul értő, beszélő segítséget keresnek, akkor a helyi zsidó közösségben találnak ilyet még olyan városban is, ahol csak és kizárólag a szlovák nyelv járja.
Végül úgy alakult, hogy olyan részekről ír, ahová a magyarok utaznak. Azt gondolja, hogy még sokan nagyon bátortalanok. Nem mernek nekivágni a kárpátaljai, ukrajnai utazásoknak, pedig nem veszélyes, fantasztikus dolgokat tapasztalhatnak. Lemberg (Lviv) semmiben nem marad el Krakkótól, állítja friss tapasztalatok birtokában. És az emberek kedvesek, segítőkészek. Úgy gondolja, nem kellene ragaszkodni a csoportos utakhoz, mert így csak azt látják az utasok, amit az idegenvezető kiválogat. S arra is számíthatnak – például Erdélyben –, hogy a helyiek is az idegenek által elvárt módon nyilatkoznak meg.
Az utazó szerző új könyveken töpreng. Észak, Kelet és Dél-Kelet megírva, jöhetne a Délvidék. Erre is jó pár hónapot szánnak, s azt gondolja, talán itt sikerül tágítani a látóhatárt. A szerb kultúra, szokások és az ízek is belekerülhetnének a könyvbe.
