Nagy öröm volt persze az is. Gondoljanak csak bele: több mint tizenöt éve tartozott már Budapesthez az öt kistelepülésből egybegyúrt kerület, de épp csak bevezették mindenhová a villanyt, és még egy bő évtized volt hátra, amíg vezetékes ivóvíz jutott az otthonokba. A parasztporták és a modernebb családi házak – néhol villák és nyaralók – mellett természetes jelenség volt a vetemény és a háztáji is. A lakosság zöme persze már kőbányai üzemekbe járt dolgozni. De Kőbányára kellett menni akkor is, ha például eltört a szemüveg szára, Rákosmentére ugyanis még a legalapvetőbb szolgáltatásokat és üzleteket sem telepítette be a szocialista tervgazdaság. Érthető volt hát a helyiek lelkesedése, amikor 1967. november 4-én – a 7-i ünnepre időzítve – megnyitotta végre kapuit a Szivárvány Áruház. A földszintes, hosszan elnyúló épületben, a műszaki cikkek osztályán rádiók, magnetofonok, motorkerékpárok és televíziók kellették magukat. A vegyes műszaki cikkek részlegében mosógépek, centrifugák, porszívók és hűtőszekrények vártak vevőikre, a rövidáruosztályon pedig a hímzőfonáltól a zokniig lehetett – elvben legalábbis – mindent kapni. És ott volt persze az áruház „korszerű önkiválasztó cipőosztálya”, ahol a köpenyes elárusító hölgyek háta mögött, a polcokon méret szerint osztályozva sorakoztak a cipők, a vevők pedig kedvükre mustrálhatták, akár kézbe is vehették őket próba előtt.

Hogy a fotóriporterek elvonulta után még hányszor került elő az elegáns próbazsámoly, azt persze nem tudom.

De Bánhalmi János megörökítette, ahogy egy bő szoknyás, kötényes, fejkendős parasztasszony a kor falusi nőlakosságának meghatározó cipőviseletét, a mamuszt próbálja eladói segédlettel. Gumitalp, szövet felsőrész, meleg bélés és áldott kényelem – ez volt a mamusz.

De az átmeneti kor cipőkollekciójának egyéb darabjait is láthatjuk a képen: a kimenő fűzős félcipő épp a földön pihen, a magas szárú, bőrtalpú téli viselet pedig a vásárló kísérőjének kezében vár a sorára.

1967-ben egy falusi felnőtt átlagosan 1420 forintot költött ruhára, ami körülbelül egyhavi jövedelmének felelt meg. Mégis, soha olyan tarka képet nem mutattak a falvak, mint ekkor: a fiatalabbak már modern, városi ruhában, csináltatott frizurával jártak, míg az idősebbek hagyományos viseletben, kötényben és kendőben – s e kettőnek természetesen temérdek izgalmas kombinációja is létezett.

Az első öröm múltával mindazonáltal kiderült, hogy Rákosmente még ennél is többet tudna és szeretne vásárolni. 1973-ban már így írt a kerületet bemutató kiadvány: „A Szivárvány Áruház kerületi lakosságunk vásárlási igényét csak részben elégíti ki. Az új városközpont bevásárlócentrumának kiépítésével lakosságunk lehetőségei jelentősen megváltoznak.” Erre azonban még évtizedeket kellett várni.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Rákosmenti cipőmustra