A tranzakcióhoz először is találni kellett olyan gazdag embereket, akik bizonyosan sok pénzt tartanak a számlájukon. Tippadók segítségével ez viszonylag könnyen ment. Főleg úgy, hogy az egyik esetben a sértett cégének alkalmazottja súgta meg – természetesen nem önzetlenül –, hogy kinek a számláját érdemes megcsapolni.

Ezt követően olyan embert kerestek, aki hasonlít a kiszemelt vállalkozóra, százezer forintért hajlandó is annak a bőrébe bújni, besétálni a bankba, s a „saját” számlájáról nagyobb összeget személyesen átutaltatni. Ilyen hasonmásokat többek között a kiszolgáltatott hajléktalanok közül választottak ki.

Az első esetben egy jómódú fővárosi hölgy volt a csalás sértettje, rá kellett valamennyire hasonlítani. Tudták azonban, hogy ez önmagában édeskevés, a pénzintézetek ügyintézői a személyazonosságot igazoló dokumentumokat szigorúan ellenőrzik. Meg kellett tehát szerezni az eredeti lakcímkártyát és mondjuk az útlevelet.

Megbíztak tehát egy a nyomozás során ismeretlenül maradt férfit, hogy az egyik mobilszolgáltató alkalmazottjaként csöngessen be a későbbi csalás sértettjéhez, mondja azt, hogy ajándékcsomagot hozott tőlük. Így is történt, a csomag kézbesítője természetesen elkérte a személyes iratokat az „azonosítás végett”. A dokumentumokkal pedig egyszerűen lelépett. A megdöbbent hölgy persze értesítette a rendőrséget, a nyomozást el is indították, ám az iratokat három nap múlva az elkövetők bedobták a postaládájába. A nyomozást rögtön lezárták, hiszen az okiratok előkerültek. A magyar jogszabályok szerint ugyanis nem minősül közokirattal történő viszszaélésnek, ha rövid időn belül visszakerülnek tulajdonosához az okmányok. Azt akkor még senki sem tudta, hogy a jómódú budapesti hölgy papírjaival időközben bűncselekményt követtek el.

Mégpedig úgy, hogy a hasonmás besétált a bankba, a megszerzett útlevéllel, lakcímkártyával igazolta magát, s átutaltatott 27 millió 660 ezer forintot egy olyan számlára, melynek tulajdonosai bizonyos összeg fejében a két budapesti csalónak adták át a pénzt. Ugyanezen a napon, hasonló módon 64 ezer eurót is leemeltek a vállalkozó számlájáról.

Az adott bank egyébként a kár egy részét megtérítette a számla valódi tulajdonosának. A következő tranzakciónál még körültekintőbben jártak el a csalók, mégis lebuktak. Akkor egy szombathelyi cégtulajdonos hölgy volt a kiszemelt sértett. (Hogy miért elsősorban női vállalkozókra specializálódtak, az a nyomozás során nem derült ki.) Az ő nevére szóló személyi igazolványt és lakcímkártyát hamisíttattak, ám tudták, hogy a bankban ez kiderülhet, ezért aztán kicserélték a valódi iratokkal. Most a másik mobilszolgáltató nevében keresték fel ezt a sértettet, mondták neki, hogy nyert egy telefont. Az azonosításhoz elkért igazolványok helyett a hamisakat adták vissza. A hölgy a cserét utólag sem vette észre.

Mivel jelentős összeg, nevezetesen százhúszmillió forint átutalására készültek, gondolták, hogy a bank felhívja majd az ügyfelet a tranzakció megerősítése végett. El kellett tehát intézni, hogy a telefon náluk csörögjön ki.

Megszerezték a szombathelyi nő telefonszámát, s az ő időközben „felbérelt” hasonmását immár a valódi igazolványok birtokában beküldték a mobilszolgáltatóhoz. Ott bejelentette, hogy ellopták a SIM kártyáját, kérte, azt tiltsák le, adjanak neki újat, az eredeti telefonszámra. Ez meg is történt, a vállalkozó mobilja a csalás idején nem működött, illetve a hasonmásnál jelzett, ha valaki, így akár a bank kereste.

Az önmagát a szombathelyi vállalkozónak kiadó nő a nagyobb hasonlóság kedvéért parókát is öltött, s bement a pénzintézetbe, ahol százhúszmillió forint átutalására adott megbízást. Korábban a sértett aláírását jól begyakorolta.

A pénz azonban nem került a csalók tulajdonába. A bankosok gyanút fogtak, mert a vállalkozó VIP-ügyfélnek számított, aki korábban minden esetben egy másik fióknál intézte ügyeit.

A csalók lebuktak, a vádirat elkészült, sorsukról a bíróság dönt majd. Természetesen a hasonmásoknak is felelniük kell majd a tettükért.