De milyen út vezet idáig? – Az Állítsátok meg Terézanyut! nemrég megjelent folytatásában (Nesze Neked Terézanyu!) éppen erről írok. Arról, hogy egy mai nő – Terézanyu – milyen akadályokat küzd le mind a saját lelkében, mind a külvilágban addig, míg meghozza élete legnagyobb döntését: azt, hogy gyereket vállal.

Ezért mertem venni magamnak a bátorságot, hogy anyák napja kapcsán kérdéseket tegyek fel az anyaságról, remélve, hogy termékeny párbeszédet indíthatok el vele.

Főhősnőm, Terézanyu kérdése – és persze az enyém is – az, hogy a hivatás, a munka, az alkotás szabadságát valóban fel kell-e adni egy nőnek, ha gyereket, családot szeretne?

Mivel jár ma az elköteleződés, a gyerekvállalás? Miben különbözik attól, ahogyan anyáink, apáink köteleződtek el, és ahogyan vállaltak minket?

Mit jelent ma elég jó anyának lenni, mi mellett dönt az, aki gyerekszülés mellett dönt?

„Az anyaság szent” – ezt talán már a kétévesek is tudják, és ez a szentség gyakran akadályoz minket abban, hogy az anyaságot körülvevő számtalan taburól nyíltan beszéljünk.

Például arról, hogy minden, a pályáját, hivatását fontosnak tartó nő szakmai életé ben törést okozhat a szülés. Ma Magyarországon néhány évnyi otthonlét után nagyon nehéz visszakapaszkodni a munkaerőpiacra, mert a kisgyerekes anyákat a munkaadók – tisztelet a kivételnek – nem tartják kívánatos munkaerőnek.

Mi mást jelezne az a tény, hogy átlagosan 17 százalékkal keresnek kevesebb pénzt a nők, még ugyanazon pozícióban is, mint férfi kollégáik, és rátermettségük és végzettségük ellenére alig-alig kerülnek vezetői pozíciókba? (A felső vezetők között 1-3 százalék a nők aránya, a középvezetők mindössze ötöde nő.) Ritkán és nehezen beszélünk arról is, hogy milyen érzés egy munkáját szerető nőnek két, három vagy akár öt éven át otthon lenni? Alig beszélünk arról, hogy micsoda drámai váltás hosszú évek munkahelyi nyüzsgése, pörgése után elfogadni az otthoni, kisgyermekünknek biztonságot nyújtó, de mégiscsak monoton életformát. Milyen érzés a négy fal között 24 órában szolgálatot teljesíteni egy csecsemő, egy kisgyermek mellett, alig találkozva, beszélve felnőtt emberrel, arra várva, hogy a kenyérkereső férj hazaérjen este nyolcra, hullafáradtan.

Pláne úgy létezni a négy fal között, hogy ma már nem él együtt több generáció, mégcsak nem is azonos településen élnek felmenők és lemenők. Ráadásul a harmincas éveinkre tolódik a gyermekek vállalása, így a mai anyák egyre kevésbé számíthatnak nagymamák, nagypapák, nagynénik lelkes felmentő seregére – vagyis még inkább magunkra vagyunk hagyva.

Alig beszélünk arról, hogy mennyire elszigetelődhetnek, magányossá válhatnak a nők a hosszú otthonlét alatt, és mennyire elveszíthetik – kemény munkával megszerzett – szakmai önbizalmukat, hiszen a munka világa egészen másfajta készségeket követel tőlünk – vagy legalábbis ezt hisszük –, mint a gyermek gondozása, nevelése.

De hogyan is beszélnénk ilyen nehezen megfogható dolgokról, mikor alig beszélünk olyan teljesen kézzelfoghatóakról, mint hogy kevés a játszótér, a park, nem biztonságosak a gyalogátkelők, és babakocsival közlekedni a városokban – elsősorban Budapesten – majdhogynem lehetetlen, mert akadálymentesítésnek híre-hamva sincsen...

Arról is nehezen beszélünk, hogy a legtöbben nem azért nem szülünk sok gyereket, mert nem szeretnénk nagy családot, vízilabda-csapatnyi édes lurkót, hanem azért állunk meg a statisztika szerinti 1,3 gyermek világra hozatalánál, mert ma mindkét szülőnek dolgoznia kell ahhoz, hogy viszonylagos anyagi biztonságban legyen a család. És nem igazán beszélünk arról sem, ami pedig könyörtelen tény, hogy az elszegényedés egyik legnagyobb kockázata maga a szülés, és ennek a kockázatnak leginkább a 3 vagy több gyermeket nevelő családok vannak kitéve, illetve a gyermeküket egyedül nevelők...

Nehezen beszélünk arról is, hogy a munkába állás gyerek vagy gyermekek mellett állandó idegörlő zsonglőrködés egy nő számára az idejével, az energiáival, és állandó forrása is a bűntudatnak: a nők többsége élete minden területén tökéleteset szeretne nyújtani, anyaként ugyanúgy, mint munkaerőként, de ehhez nem egy, hanem legalább öt életre lenne szükségünk...

De csak ez az egy van.

És még a gyerekszülés óhatatlan fizikai következményeiről, az állandó kialvatlanságról, a szexualitáshoz való viszonyunk drámai átalakulásáról, a női test gyakran maradandó változásairól, a szülés félelméről és fájdalmairól nem is beszéltünk, mert ha lehet, ezek még inkább hétpecsétes tabuk...

Miközben minden anya átéli őket. De aki ezekről a nehéz és ellentmondásos érzésekről beszél anyaként, könnyen megbélyegzik és leszólják. Ám az anyaság valóban semmi máshoz nem fogható öröme és kiváltsága mellett jó lenne, ha végre nyíltan beszélhetnénk a nehézségeiről is.

Ez elindíthatná végre a közös gondolkodást arról, hogy miképpen támogathatjuk egymást, a nőket, a férfiakat, a családokat, a felnövekvő generációkat abban, hogy Magyarország a jövőben ne a legalacsonyabb termékenységű országok egyike legyen, nem csupán Európa-, hanem világszerte.