Mindig is elegáns hely volt a Gerbeaud, amely noha nevét a svájci származású Emile Gerbeaud-ról kapta, alapítója Kugler Henrik volt. Kugler – leszármazott híján – keresett magának egy örököst, így találta meg a Párizsban tanuló Gerbeaud Emilt, aki 1884-ben érkezett Pestre. Legendák szólnak arról, mennyire igényes volt Gerbeaud, akinek amúgy a macskanyelvet és a konyakmeggyet köszönhetjük Magyarországon. (Nyilván a diós-lekváros zserbó süteményt sem Vörösmartyról nevezték el.) A pesti pletykák szerint ha nem tetszett a főnöknek az egyik mignon színe, saját kezűleg zúzta porrá. Termékeit külföldön is vitték, mint a cukrot. Gerbeaud Emil 1919-ben hunyt el, felesége 1940-ig, haláláig vitte az üzletet.

Emlékezetes a felszolgáló kisasszonyok saját nyelve, azaz az óbrezs is (olvassák visszafele!). Ugyanezzel a metódussal értelmezhető „a név akroszob kávét rendel”-felkiáltás is. Német útikönyvek viszont a közelmúltig „a Gerbeaud-t Európa legszebb kávéháza – Európa leglassúbb pincérnőivel” címmel aposztrofálták.

Hogy milyen volt a kiszolgálás a hetvenes években? Hát, ha jobban megnézzük a képen ülőket, nehéz eldönteni, hogy asztalaik általában azért üresek-e, mert nem hozták még meg nekik a rendelt süteményt, vagy itt nyugodtan lehetett kvaterkázni egy pohár víz mellett is.

A vendégek ruhái azt suttogják, hogy ez a védetté nyilvánított cukrászda az idő tájban nem kimondottan a külföldiekre specializálódott. Ide bárki betérhetett, mindenki megengedhetett magának egy – teszem azt – kakaóporba hempergetett burgonyamignont, diplomatapudingot, piskótát borhabbal, netán a nyári hőségben kulináris élménynek számító parfét.

Itt rang volt dolgozni, és itt kínáltak olyan különlegességeket is, amilyeneket máshol nem árultak. Minden alkalmazott jól tudta: egy mignont az első két hozzávaló összeborításától kezdve huszonegyszer kell megfogni. És azt a trükköt is csak a cukrászok ismerték, hogy miért készült a Vörösmartyban (amely az örökösök engedélyével csak 1984-ben kapta vissza a Gerbeaud nevet) angol almás rétes a cukrászda mesterének (ma is az!), Kovács Sándornak köszönhetően.

Állítólag kevéssé fogytak a tiroli rétesek, ezért Sanyi bácsi az almás tölteléket cukor és mazsola nélkül, reszelt citromhéjjal és krémporral kavarta össze, a vajas tésztára rátett egy vékony réteg piskótát, erre a tölteléket. A tetején a tésztát késsel beirdalta, és mikor kihúzta a sütőből, kis baracklekvárral fényesítette, ízesítette.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Még az angol almás rétes is a Vörösmarty téren született