Miután a rendszer figyelmesen megkérdezte, hogy aranykártyás-e, mosolyogva pötyögte be a sorszámosztó gépen a telefonszámát, gondolván, nyert ügye van, s régi megbízható ügyfélként bizonyára nem kell sokat várakoznia. Az előfizető azonban csalatkozni kényszerült: a jókora helyiségben várakozók mindegyike előbb járulhatott valamelyik pulthoz, sőt az utóbb érkezettek is megelőzték. Bő félórányi hiábavaló álldogálás után gondolt egy merészet, és váltott még egy sorszámot. Ám ezúttal nem az „Általános ügyintézés”, hanem az „Akciós előfizetés” gombot nyomta meg.

És csoda történt: azonnal szólították.

Mégis némi indulattal fordult a neki rendeltetett ügyintézőhöz, aki azonban a világ legtermészetesebb hangján közölte, hogy a gép az új vásárlókat előre sorolja. „Válság van, nem kell ezen csodálkozni” – fűzte még hozzá magyarázat gyanánt. Meg különben is, ne türelmetlenkedjék, mert volt, aki másfél óráig üldögélt, hogy a számlahátralékát befizethesse.

Emberünk számára végképp világossá vált: egyenrangú szerződő félnek itt csak a papírok aláírásáig számít. Meg olyasféle közhely járt a fejében, hogy az ügyfelet nemcsak megszerezni, hanem megtartani is nehéz. Mellesleg a korábbi szerződésmódosítással kapcsolatos kérdésére nem kapott választ, viszont közölték vele: terjessze be írásban, mi a problémája. Még szerencse, hogy azt legalább megmondták, mennyiért szabadulhat a hűségidőtől. Úgy döntött, harmincezer forint nem olyan nagy pénz a szolgáltatóválasztás szabadságáért.