Roncstitkok
A 37 éves zászlós a repülőkkel gyermekkorában találkozott először, makettek formájában. Nem sokkal később kezébe került Tobak Tibor Pumák földön, égen című könyve. – Ez a könyv lett a „bib liám”, ekkortól már csak a magyar repülés érdekelt – mondja. Nem volt megállás: minden könyvet, folyóiratot megvett a témában. Már amit a család megengedhetett magának. – Hárman voltunk testvérek, édesanyám egyedül nevelt minket, szóval amikor megjelent a Top Gun első száma, választanom kellett, hogy újság vagy uzsonna – mondja. Talán el sem kell árulnunk, milyen döntést hozott. A magazin egykori rajongója ma már az utódlap, az Aranysas főmunkatársa.
Amikor pályát kellett választani, egyértelmű volt, hogy az is repüléssel lesz kapcsolatos: a szolnoki tiszthelyettes-képzőben tanult, helikopter-szerelő szakon. Később a JAK–52-es, a magyar pilóták kiképzőgépének mechanikusaként dolgozott. Egyéves boszniai külszolgálat után, 2000-ben teljesült a vágya, és áthelyezték a szolnoki katonai repülőtér mellett található múzeumba.
Az utóbbi években előfordult, hogy megkeresték állásajánlatokkal, ám ragaszkodik a múzeumhoz és az egyenruhához. – A honvédségtől minden támogatást megkapok a munkámhoz. Biztosítják a technikai feltételeket – markolót, teherautót és a szükséges szakembereket. Bízom benne, hogy a munkánk a mundér becsületét is növeli. A sajtó felkapta a roncskutatást, mert szerencsére érdekli az embereket a repüléstörténet. Amikor beszámolok a sikerekről és eredményekről, sosem felejtem el, hol dolgozom és kinek mit köszönhetek – teszi hozzá (mi sem felejtjük el: MH 86. Szolnok Helikopter Bázis). Többször hangsúlyozza, hogy a roncskutatás csapatmunka. – Van néhány megszállott katona és civil kutató, aki, ha kell reggel héttől este nyolcig ás. Ebben a gépezetben mindenkinek egyformán fontos szerepe van! Aki tábort épít, aki ás, aki leletet rendszerez és aki kihozza az ebédet a terepre – mondja.
A roncskutatást három évvel a múzeumba érkezés után kezdte el, szinte véletlenül. A kép ezzel lett teljes, pedig már az első években is úgy érezte, megütötte a főnyereményt az új beosztással. – A kiállítóteremben jelvények, kitüntetések és olyan tárgyak vannak, amelyekről addig csak olvastam. Megismerkedhettem olyan emberekkel, akik a második világháborúban voltak pilóták. Amikor ők mesélnek, az olyan, mint egy időutazás –mondja. – Már azt hittem, minden megvan, amit kívánhatok, amikor belecsöppentem a roncskutatásba – idézi fel. 2003-ban a múzeum küldte le a Balatonhoz néhány társával, hogy segítsenek egy repülőgéproncs kiemelésében. – Ez is a történelem, mert ahogy halad lefelé a markoló, úgy megyünk vissza az időben. Ráadásul sikerélmény is, mert amikor előkerül egy-egy repülőgépdarab, a makettezés során megszerzett tudás segítségével viszonylag könnyen felismertem, melyik milyen alkatrész – idézi fel a kezdeteket. (Azt csak külön unszolásra árulja el, hogy makettjeivel egykor számtalan díjat nyert, ma pedig már a legtöbb, sokszor nemzetközi versenyre zsűritagnak hívják.)
A sikeres roncskutatáshoz sok szerencse és még több kitartás kell. Egy újságcikk nyomán jelentkezett például egyik kollégájának édesapja, hogy 1944-ben látta lezuhanni Abony mellett azt a Messerschmittet, amelynekmegtalálásátmár egy évtizede feladták. – A szemtanúk szerint a pilótát a géptől repülési irány szerint balra, három-négy méterre temették el. Öt centinként szedtük le a földet, de nem lett meg. Elmentünk tíz méterig, húszra, nem lett meg. Már 37-szer 41 méteres volt a gödör, amikor vészesen fogyott a rendelkezésre álló idő. A sátrakat összecsomagoltuk, már csak a markoló dolgozott. Az utolsó pillanatban találtuk meg, úgy kellett visszahívni a többieket – mondja Magó, aki erre a felfedezésre a legbüszkébb, arra, hogy megadhatták a végtisztességet Bejczy József századosnak, a Puma vadászezred ász pilótájának.
Egy másik „kincsért” nem kellett mélyre ásni: Szombathelyen kutatott a Magyar Roncskutató Egyesület, amikor valaki szólt, hogy nekik otthon Gencsapátiban is van ám repülőjük. Kiderült: egy második világháborúban lezuhant FIAT G–12-es repülőgép törzsdarabját használta a család fáskamrának az elmúlt hatvan évben. – Azonnal hívtam a többieket, hogy kincset találtam, mert ilyen típusú repülőgép nem maradt meg sehol a világon! Egy hétig készültem rá, milyen indokkal kérjem el a gazdájától, amikor visszamegyek. Először nem akarta adni, viccelődve azzal fogadott, hogy „Gripent csinálok én ebből” – meséli. Az érvelés azonban hatásosnak bizonyult, mert a gépet a család a szolnoki múzeumnak ajándékozta.
Az utóbbi hét évben számos roncskiemelést vezetett az egykori repülőgépszerelő. Legutóbb, tavaly novemberben, egy 1945-ben eltűnt magyar pilóta holttestét exhumálta egy szlovák–magyar kutatócsapat Szlovákiában. Horváth György hadnagy ma is élő testvérét is Magó értesítette.
A roncsvadászat manapság divatos hobbi. Sokan nyereségvágyból csinálják, mert gyűjtők, külföldi múzeumok jó pénzt kínálnak egy-egy darabért. A magyar földben talált roncsot eladni azonban törvényellenes. A Magyar Roncskutatók Egyesülete, amelynek Magó a titkára, épp ezért szigorú etikai alapelveket fektetett le. –Aki csak egy darabot is elad a földből kiásott repülőgépekből, kizárjuk. Minden kiemelt roncsot dokumentálunk, amelyet bárki megnézhet, már akár az interneten is – mondja.
Mindeközben szabadidejében Szolnok repüléstörténetét kutatja. A második világháborúban az amerikaiak, németek és oroszok is bombázták a várost. Az leghevesebb harcok ideje azonban „fehér folt”, mivel kevés megbízható emlék maradt fenn. Halotti anyakönyvekből és a szolnoki temető feljegyzéseiből kiindulva igyekszik pontosítani az adatokat. Azt egyébként nehezen tudja megfogalmazni, mi a munka és a szabadidő között a különbség.
– Tulajdonképpen ugyanazt csinálom este otthon, mint napközben itt – mondja elgondolkodva.
A történelmi kutatás pedig olyan nagy szerelem lett az évek során, hogy hivatalossá is akarja tenni kapcsolatukat, történész szeretne lenni. A felvételi nem aggasztja, csak az: az ókorban még nem voltak repülők, amelyeknek a történetét kutathatná.
