„Interjút? Velem? Hívja fel inkább Milton Jamailt, és minden kérdésére választ kap!”

– szabadkozik Andrés Reiner (74 éves),amikor Floridában elérem végre telefonon, majd mégis rááll a beszélgetésre. Mint mondja, ahhoz, hogy magyarul is folytathassuk, szüksége lenne két hét bemelegítésre. Elvégre a második világháború után szakadt el szülőföldjétől, pesti bankigazgató külföldre települt fiaként – hogy aztán olyasmi legyen, mint egy rokon szakmában a játékvezető, Puhl Sándor: egyetlen magyar a világ leghíresebb stadionjaiban. Noha pesti srácként Reiner is a focival kezdte, a sportág az ő esetében más: baseball. Pontosabban béisbol.

Reiner István, az apa 1946-ban ugyan az Egyesült Államokat nézte ki családja új hazájának, de bevándorlóvízumhoz végül Venezuela örvendetesen korrupt párizsi konzulja segítette őket. Úgy kellett az országot, amelyhez fejenként négyszáz dollárért jutottak hozzá, egy könyvesboltban sebtében vásárolt térképen kikeresniük. Amikor pedig letelepedtek, a musiúként, azaz még spanyolul sem tudó fehérként lesajnált fiú nem értette, mi az az alaktalan barna bőrholmi, amit osztálytársainál lát. Mint kiderül, baseballkesztyű. Neki ugyan nem volt ilyenje, de olyasmije igen, ami a többieknek nem: szeme a játékra, a tehetségre. Ebből teremtett magának hivatást. „Ez egyedi képesség. Én is minden időmet a baseballpályán töltöm, de nem érzek így rá a tálentumra. Bobby Abreuban (ma a Los Angeles Angels of Anaheim játékosa, az észak-amerikai profi liga, az MLB All-Star-válogatottja – a tud. megj.) akkor észrevette a szikrát, amikor még senki” – mondja a valóban megkerülhetetlennek bizonyult Milton Jamail, baseballszakíró, egyben Andrés Reiner „nem hivatalos életrajzírója”. Összesen tizenhét évet töltöttek együtt a stadionban és az úton.

Tony Lucadello, minden idők legnagyobb baseballjátékos-megfigyelője – angolul scoutnak, spanyolul cazatalentosnak hívják a foglalkozást – a szakma csúcsának a „projektorokat” nevezi, akik bőven évekkel előre látják, kiből mi lehet. A játékosmegfigyelők 85 százaléka szerinte csak az aktuális teljesítmény megítélésére képes. Akkor márpedig késő: a fiatalt egy vagyonba kerül leszerződtetni.

Andrés Reiner 17 év alatt huszonhét venezuelai tehetséget igazolt a sportág csúcsát jelentő amerikai Major League Baseballba. „A kimértsége, a visszafogott stílusa, halk szava miatt könnyen lebecsüli, aki nem ismeri. Főleg, hogy maga Andrés soha nem volt baseballjátékos. Ahhoz viszont remekül ért, hogyan bánjon emberekkel – és ez a kulcs ahhoz, hogy leigazolják a játékost” – mondja Jamail. Sokszor nagyon egyszerű emberek lakta környékeken, a szülők elől kell szabályosan „elhappolni”, velük megállapodva leszerződtetni a tehetséges kamaszokat. Vannak, akik a nagy amerikai karrier reményében csalnak is a korukkal, fiatalabbnak tüntetve fel magukat.

Ami a sportot illeti, Latin-Amerika nagyon megosztott. Vannak a közismerten fociőrültek, mint Argentína vagy Brazília – és baseballmegszállottak: Kuba, Dominika, Venezuela. Minden lelkesedés dacára ez utóbbi országban azért hiányzott valami – fedezte fel Andrés Reiner, majd vitt az ottani baseballsportba egy kis európai szervezettséget. A nagy áttörést ugyanis az hozta meg, amikor 1989-ben létrehozta a texasi Houston Astros kihelyezett baseballakadémiáját. Ez a játékosoknak biztosítja a megfelelő fizikai és technikai felkészítést, a megfigyelőknek pedig csökkenti a tévedés kockázatát. Százharminc profi került ki a tanodából. „Egész életemet a baseballban töltöttem” – mondja Reiner, noha 54 évesen jutott ezzel végre az első főállásához a sportágban. Szenvedélye egészen addig a munkaidő utánra maradt – amikor kilépett ékszerboltjából vagy a tekecsarnokból, amit működtetett.

Egyszerre venezuelai és európai. A texasiak kubai turnéján, amelyet persze Fidel Castro sem hagyott ki a baseballért élő-haló országban, elhárította a spanyoltolmácsot. – Venezuelai vagyok – mondta a havannai vezetőnek. – Ezzel az arccal? – így Castro. – Magyarországon születtem – hangzott a válasz. Jamail sem tartja Reinert szokványosnak a szakmában. – Hogy mi teszi európaivá, miközben úgy beszél, mint egy született venezuelai? Talán a folyton érezhető kulturáltsága, eleganciája – mondja kérdésemre a klasszikus zene szerelmeséről. Magyarországon egyszer járt a világháború óta, 2000-ben a feleségével. „Nagyon tetszett, hogy bárhová eltaláltam Budapesten több mint 50 év elteltével is. Még a nyelvet is kóstolgattam; sajnos azóta, hogy a magyar családomból mindenki meghalt már, nincs alkalmam használni. A gyerekekkel, unokákkal spanyolul és angolul folyik a szó.”

Négy éve eljött az Astrostól, és átigazolt a floridai St. Petersburgbe, a Tampa Bay Rayshez. Csodák csodája: két éve ők is venezuelai akadémiát nyitottak. Reinert pedig időközben elkezdték érdekelni a szűz területek. Három éve még a baseballt tekintve reménytelennek tartott Argentínából hívta izgatottan Jamailt, hogy olyan tehetséget igazolt a floridaiaknak Buenos Airesben, aki 16 évesen gyorsabban, erősebben és fegyelmezettebben üt, mint Bobby Abreu ilyen életkorban. Egy évre rá, akkor 72 esztendősen pedig egyenesen a lehetetlennel kísérletezett. – Itt az új vadászterületem – szabadkozott a telefonvonal végén, ezúttal Brazíliából… – Kiskoromban magam is fociztam, egészen 1945 januárjáig, amikor is elveszítettem a bal lábamat. Apám tizenháromszoros magyar válogatott futballista volt. Úgy gondoltam: ha a brazilok a futballban is, a Forma–1-ben is a világ élére kerülhettek, talán a baseballra is meg lehet tanítani őket – mondja.