Kezdjük tán azzal, hogy a cél leginkább csupán a látható szennyezések eltüntetése volt, a XX. század eleji paraszti kultúrában például egyáltalán nem számított, milyen retkes az ember körme és meddig ér a szaga. A tisztálkodás a hétköznapokon többnyire abból állt, hogy megmosták az arcot és a kezet, este esetleg a lábat is. Jellegzetes szokás volt a szájból mosdás, ahogy egy XIX. század végi kiskunsági feljegyzésben olvashatjuk: „ki-ki kantából vagy bögréből öntött vizet a szájába (...) s innen a tenyerébe apró részletekbe csepegtetve ki a vizet, így mosva meg a kezét… azután meg az arcát meg a nyakát is. Ezen mosdózáshoz rendessen három pofa víz kellett, ezután azt a bő gatyaszárban megtörölközött az illető.”

Szájból mosdás Tiszapéterfalván

Mint Juhász Katalin „Meg is mosakodjál” című könyvéből ugyancsak megtudható, hajat évente egyszer-kétszer mostak a száz évvel ezelőtti parasztok. De azért szó sincs róla, hogy elhanyagolták volna: alaposan bekenték disznózsírral vagy faggyúval, ami innen nézve megint csak elég gyomorforgató, onnan nézve viszont igen praktikus volt: távol tudták vele tartani a tetveket. Egyes beszámolók szerint bizonyos vidékeken annyi zsiradékot kentek a hajra, hogy alul szó szerint csöpögött.

Az impregnálás egyébként nem csak a testen dívott. A rideg pásztorok, akik végképp igen keveset tisztálkodtak, például úgy védekeztek a nem kívánt külső hatások ellen, hogy a nadrágjukat előbb juhtejbe áztatták, utóbb pedig hamuba hempergették. Ezt hívták tölgyfagatyának, mert nyilván olyan jó puha és kellemes tapintású volt, mint egy darab fa.

Az archaikus paraszti tisztálkodási szokásrendszer része volt az úgynevezett nagytisztálkodás is. Ezt a vasárnapi templomjárás előtt, szombaton végezték, fateknőben, vagy dézsában, mindenekelőtt azzal a szándékkal, hogy ne koszolják össze az ünnepi ruhát. E díszes, hímzett öltözeteket ugyanis nem lehetett mosni, viszont több generációt is ki kellett szolgálniuk. Sok helyen az egész család ugyanabban a vízben fürdött meg, szép sorban; legutoljára az anya. A dézsa vizében utána ruhát mostak, aztán padlót, csizmát, végül pedig meglocsolták a növényeket.

Az emberek, akikről szó van, ugyanis rendkívül takarékosan bántak a vízzel. A vízhordás nehéz munka volt, ezért nagyon meg kellett becsülni minden cseppjét, másrészt nem voltak csatornák, ahol a szennyvíz elfolyhatott volna, így az utolsó centilitert is elhasználták.