Báthory Erzsébet és a termálfürdő
Ez a tisztaságról és tisztálkodásról szóló, nemrég megjelent Tiszta sorok című tanulmánykötet egyik legfőbb tanulsága a szerkesztő, Juhász Katalin, az MTA Néprajzi Kutató Intézetének munkatársa szerint. A laikus olvasó számára pedig az, hogy a hétköznapi higiéniai szokások, például a mosás, mosogatás, takarítás, szemétkezelés területén végzett kutatások könyvbe gyűjtött eredményei érdekes olvasmányul szolgálhatnak.
Itt van mindjárt a tisztaság értelmezéséről szóló munka. Azt például sokan sejthettük, hogy a tiszta szó szláv jövevény, (csiszta), azt viszont nem, hogy ellentétpárját, a szennyes szót egyesek a szenes kifejezésből próbálták levezetni; a legavatottabb etimológusok szerint viszont ez lehetetlen, hisz a szennyest korábban leírták, mint a szenest.
A szó szimbolikáját vizsgáló tanulmányban sok érdekesség mellett azt is megtudhatjuk, valójában miért is nyomják el a nőket évezredek óta. Bizony, a havibajnak is hívott menstruáció miatt, amelyet szenynyesnek és veszélyesnek bélyegeztek, tehát ez a havibaj bizonyos szempontból igen jól jött a férfiaknak. Meg az, hogy mindig voltak kéznél más etnikumú/vallású népek is, amelyeket tisztaságfogalmuk mássága miatt le lehetett nézni, következésképp koszosnak, büdösnek nevezni. Nem érdektelen adat az sem, hogy a XX. század végére már úgy túlspilázták a tisztaságkultuszt, hogy felvetődött: adjanak koszinjekciókat a legyengült immunrendszerű gyerekeknek.
A 21 tanulmány egyikében természetesen szó esik a fürdőkultúráról. Megemlítődik, hogy Báthory Erzsébet is nagyon szeretett fürdőzni, tehát a szörnyű pletyka legalább félig igaz. Ugyanitt kárörvendve nyugtázhatjuk, hogy nem mindig csak a gazdagok jártak jól: a trencsényi fürdőben például a szegények fürdője melegebb volt, mint a módosaké - írta Rákóczi Erzsébet. Persze általában nem az alacsonyabb társadalmi rétegeknek állt a zászló. A XIX. század végi nagypolgárságnak már olyan finom tisztálkodási szabályrendszere volt, amelynek eredményét az alacsonyabb státuszúak pontosan érzékelték ugyan, de az ahhoz vezető utat nem ismerték. A higiénia, az ápoltság a rétegek közti határvonalként működött.
A köztisztasági viszonyok korabeli borzalmaiba is bepillantást nyerhetünk. Ma már nehezen elképzelhető, de például Kiskőrösön a múltszázad-fordulón még árnyékszékek se nagyon voltak, az emberek az eresz alján, télen meg az istállóban végezték a dolgukat - ne tessenek jobban belegondolni. A helyzet csak az 1940-es évek végén kezdett javulni.
Budapesten viszont már 1867 és 1914 között megteremtették a korszerű tisztálkodáskultúra feltételeit. Éltek is vele: a középpolgárok a XX. század elején minden este megmosták a felsőtestüket és a fogukat. A cselédeknek szóló újság mindeközben legfeljebb két fürdőt ajánlott - havonta. A jobb módúak a 20-as években még tovább jutottak, egy pesti polgári család sarja például így emlékszik vissza kisgyerekkorára: „a popónkat és a szomszédos területeket szappanos szivaccsal mostuk meg, bő víz kíséretében (…) Utána még egyszer alaposan, körömkefével is kezet mostunk”
A Nemzeti Kulturális Alap által támogatott, a L’Harmattan Kiadó gondozásában kiadott kötet szerzőinek egyharmada - mint Juhász Katalintól megtudtuk - az ELTE Bölcsészettudmányi Karáról, a hétköznapi szokások kutatásának hazai úttörőjeként számon tartott Verebélyi Kincső iskolájából került ki. Bár ezt a szűk területet nálunk alig pár évtizede vizsgálják, a kötet ékesen bizonyítja, hogy nincs szégyenkeznivalónk.
