Múltfeltárás spaklival

Gyerekkorában mindenki régész szeretne lenni. A legtöbben aztán felnőnek - hallottam egyszer, és a bölcs mondással már csak azért se jutna eszembe vitatkozni, mert lám, ez is azt bizonyítja, hogy én felnőttem. Igaz, tizenöt éves koromban ugyanígy ültem egy ásatási gödörben, spaklival tisztogattam a földet a kövekről és csontokról, és valami egészen elképesztően elégedett voltam a sorsommal. (Jól tudtam pedig, hogy az én húszforintos órabérem kétszeresét kapják a lapátot kezelő nyugdíjasok. Az övék már egészen jó bérnek számított, vidáman kurjongattak hát az ásatásvezető régész intésére: "Tudjuk, kezicsókolom, mint a kocsmában: csak a sárga földig!")

Mikó László képén persze keresve sem találni nyugdíjasokat. Inkább valamiféle tábor lehet ez, fiatal fiúk végzik a földmunkát, tolják a talicskát, és egészen ifjú hölgyek kezelik a spaklit meg a seprűt is. S hogy mit ásnak éppen? Aquincum - ennyit írt a fotós a képek mellé 1966 júliusában, így hát többé-kevésbé biztosak lehetünk benne, hogy római kori falmaradványok körül serénykedik a társaság. Ha pedig ők azok a külföldi és magyar építészhallgatók, akik az úgynevezett Interstudex-ásatáson vettek részt ebben az évben, akkor pontosabban is behatárolhatjuk a területet: ez itt a polgárváros nyugati, a szabadtéri múzeummal átellenes és részben még ma is feltáratlan oldala.

Aquincum ma egész Óbudát átszövi. A városrész kapujában ott emelkedik a katonavárosi amfiteátrum, a Flórián téren jelzésszerű oszlopokat látni, az Árpád híd alatt ott a hatalmas fürdő, a lakótelep házai közt épületmaradványokat találunk, a Szentendrei út mentén pedig a vízvezeték oszlopai vezetnek a polgárvárosig.

Akkor, 1966-ban azonban még minden más volt. Megvolt persze az impozáns aquaeductus, és a polgárvárosi múzeum is nagyjából úgy nézett ki, mint ma. A romterületet még a XIX. század végén bontották ki a föld alól, hogy aztán 1894-ben a helyszínen felépített Aquincumi Múzeum is megnyithassa kapuit. A harmincas évek óta helyreállítva állt délen a légiótábor impozáns, óriási amfiteátruma, és az ötvenes évek eleje óta az is tudható volt, hogy a Hajógyári-sziget egy pompás palotát rejt. Igaz, ekkoriban épp gőzerővel gyártották a folyam- és tengerjárókat a római kori romok fölött.

A polgárváros és a katonavárosi amfiteátrum között azonban nem nagyon volt semmi. Pontosabban: ott ekkor még Óbuda volt. A maga kis házaival, macskaköves utcáival, ódon hangulatával. A pincékben, itt-ott persze már felbukkant az ókor, de még csak jelzésszerűen. A következő évben, 1967-ben lesz csak, hogy miután eldőlt, óriási lakótelep épül mindennek a helyén, a beruházási keretből a régészek is komoly összegeket kapnak. Eleinte csak szondáznak, aztán - 1973-tól kezdve - ásójuk nyomán hirtelenjében az egész óriási katonaváros kibomlik a földből. A fürdő megtartása kedvéért aztán áttervezik az Árpád híd lehajtóját; a parancsnoki épület viszont áldozatul esik a Flórián áruház alapozásának.

Mi azonban még csak 1966-ban járunk. Az igazán nagy leletekre ezeknek a fiataloknak még éveket kell várniuk.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők
a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Tanulmányi ásatás
Tanulmányi ásatás
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.