Kultúrpark a sírok körül
A többség ma már érti és elfogadja, hogy a temető is lehet több és más, mint a néma gyász tere, sírkertben is lehet fotókiállítást rendezni, koncertet hallgatni, történelmiművészeti sétákon okulni.
A halál környéki kulturális rendezvényeken kicsit még mindig bizonytalanul toporgunk, és egyre csak azt kérdezzük magunktól: illik-e? De végül arra jutunk: miért ne illene?
A temetőt közösségi, kulturális színtérként kezelni nem kegyeletsértés, nem packázás a halállal. Bizonyság erre a Párizs kulturális értékeként is számon tartott Pere-Lachaise temető, az olykor katonazenekarok koncertjeinek is teret adó virginiai Arlington temető, hogy a zegzugos, néma kisvárosra emlékeztető, szabadtéri szobrászati múzeumként is emlegetett Buenos Aires-i La Recoletáról és annak „klubéletéről” már ne is beszéljünk.
A látványos változás nálunk nagyjából négy éve kezdődött, amikor a Budapesti Temetkezési Intézet először hirdette meg a Csend Napja című programot. A Fiumei úti sírkertben az óta minden júniusban művészeti tárlatokat és koncerteket rendeznek, meglehetős érdeklődés mellett, Bach halálának évfordulóján Varnus Xavér orgonázott, ugyancsak nagy sikerrel.
Mindeközben, elsősorban iskoláskorúaknak, rendszeresen történelmi-művészettörténeti órákat tartanak avatott vezetők közreműködésével. Teljesen jogos: ott nyugszanak legjobbjaink, akik közül soknak a legkitűnőbb szobrászok emeltek síremléket.
De ugyanott mindennél voltak még meredekebbnek tűnő vállalkozások is: a Magyar Madártani Egyesület pár éve esti madárfüttyhallgatásra invitálta az erre fogékony publikumot, a temetkezési intézet múzeumában pedig a nekünk eléggé bizarrnak ható mexikói halotti kultúra tipikus relikviáiból, többek között cukorból, papírmaséból készült koponyákból, csontvázakból, koporsókból rendeztek tárlatot.
Lassan ledőlnek a tabuk.
