Csúcstalálkozó

Jellegzetes figurák, jellegzetes öltözet, két magyar értelmiségi a hatvanas évek közepén. A házigazda öregúr valamit magyaráz, szemben vele a cigarettázó fiatalabb elgondolkodó arcot vág. Tisztelettel tekint vendéglátójára, de azért látszik, hogy nem ájult rajongó: zsebre dugott keze jelzi, lesz ellenvetése. Az ablakon át a Szabadság hidat látjuk meg a Gellért Szálló sziluettjét. Az idős ember mögött zsúfolt könyvszekrény, az íróasztalon folyóiratok, könyvek, az ablakpárkányon kéziratlapok. Az asztal elülső részén egy fejszobor, sajnos háttal. Talán Goethe lehet, nem? Az a süllyesztős hamutartó valószínűleg szivarhamuval van teli. Kár, hogy Lukács elvtárs most éppen nem gyújtott rá.

- Pedig szinte állandóan szivar lógott a szájából - mondja Szalay Zoltán, a magyar fotóriporterek doyenje, aki akkor is, most is a Belgrád rakparti házban lakott. - Emlékszem, rossz volt a lift, és két üveg szódával előttem ment a lépcsőházban. Kedélyesen szivarozott közben, amíg szép csendesen föllépcsőzött az ötödik emeletre.

Abban az ötödik emeleti lakásban ma a filozófus hagyatékát gondozó és életművét kutató Lukács Archívum működik. Bennem pedig megmaradt egy élete végén adott tévéinterjúja. Úgy emlékszem, arról beszélt, milyen különösek az emberek. Sorsukon gyakran nem mernek változtatni, még ha csak egy korlátolt főnökkel kellene is szembeszállniuk, viszont naponta kockáztatják az életüket azzal, hogy ahelyett, hogy elsétálnának a zebráig, teli szatyraikkal átvágnak a Tolbuhin (ma Vámház) körút forgalmán a Vásárcsarnokba és vissza.

Lukács György (illetve, mert könyveit nagyrészt a nagy német filozófusok nyelvén írta, Georg von Lukacs) életében és halála után is sokszor változó megítélés alá esett. Már a regény 1924-es megjelenésekor köztudomású volt, hogy Thomas Mann a Varázshegyben róla mintázta Naphta, a mindentudó, kérlelhetetlen jezsuita tanár nem éppen rokonszenves alakját. A kommunisták sem befogadni, sem kiköpni nem tudták. A kép 1967-ben készült, ekkor tehát interjút készített vele a Népszabadság "örökös második embere", Rényi Péter, ami nem jelenthetett mást, mint hogy az öreg Lukáccsal megbékült az akkori hatalom. Nyilván végig elvtársnak szólították egymást a beszélgetés során. Mégis 1972-ben, amikor egy évvel halála után beiratkoztam az egyetemre, csak illegális, magánlakáson tartott szemináriumon lehetett elemezni műveit, miközben már elindult a fehér borítós összkiadás, amely köteteinek gerincén csak a legnagyobbaknak kijáró egyetlen szó állt: Lukács. Addig csak Lenin (Sztálin) és Marx-Engels öszszes műveit adták ki így.

De közelítsünk csak rá a lámpa előtt az íróasztalon fekvő kötetre. Így már el lehet olvasni: MARX-ENGELS GESAMT AUSGABE. Azaz a két német filozófus összes művei. Sajnos, a gerinc alján már nem tudom kibetűzni, melyik kötetet lapozgathatta éppen aznap.

Az írás és a kép a nol.hu Kultúra rovatában vasárnaponként megjelenő Képmentő sorozat egy darabja. A szerzők a Népszabadság gazdag fotóarchívumából válogatnak.

Elvtársak
Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.