Nyírni, irtani, cserélni
Sok városi kertész baja a helyhiány. Az előrelátók erre már a telepítéskor gondolnak: nem ültetik tele a kertet formás törzses növényekkel, amelyek közül sok óriássá nő. Például, ha egy tetszetős gyökeres karácsonyfa - lucfenyő - a kertbe kiültetve jó helyet talál magának, egy emberöltő alatt a 25-50 méteres magasságot is elérve, legalább 150 négyzetméteres területet ural.
A cserjék is okozhatnak meglepetést. A telekhatár közelébe ültetettekkel kevesebb a baj, mert a terjeszkedés egyik irányát a kerítés - és a szomszéd - korlátozza. Befelé pedig, ha gyepes a kert, a fűnyíráskor célszerű lecsipkedni a hajtásokat. Ezért az így ültetett bokrok előbb-utóbb spontán sövényként élik életüket, és felfelé nyomulnak. Meglepő magasságot képesek elérni. A somfélék például 15 méteresek is lehetnek, a cserszömörce, ha rákényszerül, nyolc méterre is megnő.
Nyáron, amikor a kert növényei teljes lombozattal versengenek a fényért, sokan felteszik a kérdést: mit lehet tenni? A válasz: nyírni, irtani, cserélni. Gyakorló tanácsadóként tapasztaltam, hogy már a radikális nyírásra buzdítás is családi perpatvarra ad okot. A radikális helyfoglaló likvidálására még ennél is nehezebb rábeszélni valakit. A kiirtás szolidabb változata a növénycsere.
A díszfák és -cserjék esetében a legfontosabb cél a szép alak, a bő virágzás, vagy a terméshozásra serkentés. Ezek a növények, a gyümölcstermőknél jóval kevesebb metszést igényelnek. Erre figyelemmel kell lenni, ha valaki metszőollóval a növény közelébe megy. Sőt a növények akkor érzik magukat legjobban, ha nem szólnak bele növekedési elképzeléseikbe.
A fényteremtést nem könynyű megoldani, ha a telepítéskor olyan növény mellett döntöttünk, amely túlnőtte a kertet. (Szerencsésebb helyzetben van az, aki erre már a növény kisebb korában rájött.) De ha már sikerült elhibázottan választani, a metszés segíthet. Ezt az különbözteti meg nyirbálástól, hogy az ollót, fűrészt kezelő nagyjából sejti: mikor, miért és mit csinál.
A mikorról egyszerű dönteni, a legtöbb lombhullató faj bármikor metszhető, de érdemes a lombfakadás és a lombhullatás időszakát kerülni. Ilyenkor ugyanis a növényi életet szervező, rendkívül értékes hormonok vándorolnak az ágrendszerben és a metszéssel ezektől a csak lassan pótlódó anyagoktól is megfosztanánk a növényeket. A virágzókat, a virág hullajtása után, termésért tartottat a betakarítás után vagy télen ajánlott vágni. A miértre válasz már többféle lehet, hiszen el lehet dönteni, a széltében, magasságban, sűrűségben korlátozás a metszés célja. Végül következik a metszés technikája. A legjobb lenne, ha a törzses növények formázása, a korona - az apró sövényben álló cserjéknek is van ilyenjük - kialakítása már fiatal korban megkezdődne. Ilyenkor kell a növény tengelyét biztosító vezérhajtás dominanciáját biztosítani, és az életerős oldalhajtásokat, a vezérhajtás szintje alatt visszametszve megkurtítani. De egy, már nagyobbra nőtt növénynek akkor okozunk a legkisebb kárt, ha ezt az ágrendszert próbáljuk újra kialakítani. Aki bizonytalan, annak érdemes a növényről egy olyan, kvázi röntgenvázlatot készíteni, amelyen ábrázolja az erőteljesebb hajtások, ágak rendszerét. Ennek alapján lehet megtervezni a metszést. Arra azonban ügyelni kell, hogy egy-egy évben a ritkítás alkalmával a növényt legfeljebb a föld feletti tömegének 40 százalékától lehet megszabadítani. Érdemes nagyobb sebek gyorsabb hegedését segítve "fadoktort" használni. Biztosítani kell a felfelé növekedés lehetőségét, mert ilyenkor a belső biokémiai jelzőrendszer nem fúj riadót, és a megnyírt növény nem növeszt tucatnyi, horgászbot hosszúságú vízhajtást.
A korona belsejében gondosan úgy kell megválasztani a metszés helyét, hogy minél kevesebb kár keletkezzen a növényen. Ilyenkor érdemes az egymáshoz érő, beteg, sérült ágakat eltávolítani. Az ágon, vesszőn elvégzett metszés helyének pontos megválasztásakor a végálló rügyekre figyelni kell. Ezek soha ne befelé mutassanak, mert akkor az ebből előtörő hajtás sűríti a koronát.
A jövő héten a fűszernövények szüretéről írunk.
