Porrá zúzott betonkerítések, ripityára tört melléképületek darabjai, kicsavart fák,  az árral messziről idekerült, embernagyságú farönkök, autógumik, komplett kerekek, meghajlott kerékpárok mindenütt – az apokaliptikus képet erősíti a kihalt utcákon olykor felbukkanó, vegyvédelmi ruhába öltözött, maszkot viselő katonák látványa. Az épületekben is siralmas a helyzet: mintha csak óriási kezek rázták volna össze a házakat: egymás hegyén hátán fekszenek bent a vörös iszapba süllyedt bútorok, ruhák, könyvek, ágyneműk, televíziók, hűtőszekrények, gyerekjátékok.

Devecser központjának közelében, az egyik kertben fejjel lefelé áll egy Suzuki, a valamikori kerítés  betonoszlopáról  pedig kéttonnás kisteherautó lóg lefelé. Erdélyi Tünde és barátja, Kis Róbert épp a furgont próbálja menteni.

– Hogy mi történt? Tegnap dél körül robajt hallottam, kinéztem az ablakon, és azt láttam, hogy a Suzukink fejtetőre állva sodródik a ház felé valami undorító vörös masszában, a Transporter pedig pörög az utcán –  eleveníti fel a katasztrófa első pillanatait Erdélyi Tünde. - Fél perc sem telt el, és szinte berobbant az ajtó, ömlött befelé az iszap. Mindent elöntött, vitte a bútorokat, a tűzhelyet, a belső ajtók tokostul szakadtak ki. A párom üvöltött, hogy meneküljünk, mert itt fulladunk meg. Annyi időnk sem volt, hogy a pénzünket magunkkal  vigyük, kiugrottunk a ház hátsó ablakán. Odakint, az áradatban nagy nehezen felvergődtünk a szomszédos, magasabban fekvő utca végébe, onnan néztük a pusztítást. Nem sokkal később a tűzoltók mostak le minket, meg valaki új ruhát adott.

Órákkal a történtek után merészkedtek csak vissza otthonukba. A kárfelmérés nem tartott sokáig: 

– A ház menthető, de bent mindenünk odalett, ruha, bútor, tévé, tűzhely. Semmink sem maradt – mondja Erdélyi Tünde, majd meglepő módon halvány mosoly suhan át az arcán. – De legalább élünk.

A fiatal pár házának szomszédjában álló autósbolt tulajdonosa is csak a szerencsének köszönheti, hogy megúszta épp bőrrel az áradatot. Felvidéki István éppen ebédelni indult  hétfő kora délután az üzletből.

Igyekeznek menteni a menthetőt és valahogy megszabadulni a bűzös, ragacsos iszapos létől az elöntött települések lakói.

- Az ajtóban álltam, amikor valami robajt hallottam, s hátra fordultam. Tőlem ötszáz méterre megjelent ekkor egy két méter magas, vörös fal, amely fákat, bokrokat, oszlopokat, autókat maga alá gyűrve gyorsan közeledett. Éppen olyan volt mint évekkel ezelőtt a tévében mutatott cunami, csak a színe volt más. Olyan gyorsan közeledett, hogy talán nem is tudtam volna elfutni, de szerencsére már járt a kocsim motorja. Beugrottam, gázt adtam. Kifordultam a bolt elől, padlógázzal menekültem, de még így is elkapta az autó hátulját egy kicsit az áradat – számol be túlélésének történtéről Felvidéki István, és megtörten mondja: – Nekem szerencsém volt, nem úgy, mint annak a srácnak Kolontáron.

Azt mondja, látásból ismerte azt a fiatalembert, akit terepjárójával együtt ragadt el az ár Kolontáron. Mint megtudom, gyakorta tartott velük terepjárós-túrákra.

Az egyik portán zokogó öregasszonnyal találkozunk: negyven tyúkja, meg öreg macskája veszett oda az áradatban. Két házzal odébb egy család vadonatúj autóját siratja: néhány hete hozták el a szalonból a Volkswagent, a jármű belsejében most bokáig ér a víz, a műszerfalból pedig csöpög ki az iszap. S vannak, aki egy nappal a katasztrófa után is csak bénultan nézik életük romjait: az elöntött házukat, odalett bútorokat, ruhákat, könyveket.

Egy középkorú asszony  áll a háza udvarán, kezében egy laptopot tart, amiből csöpög a víz. Hirtelen kiadja magából minden keserűségét:

– Hol van a segítség? Tele a város tűzoltóval meg katonával, de hozzám még senki nem csöngetett be, hogy kell-e segíteni. Azt sem tudom, hogy mérgező-e ez az iszap. Azt mondják, nem lesz bajunk. De akkor a rendőrök miért viselnek maszkot?!

Ez a kérdés sok más helybelit is foglalkoztat. Devecseren ugyanis – ahol 1800 épületből 280 lakóházat öntött el az iszap – szembeötlő volt az: amíg a helyieket megnyugtatták, hogy csak bőrrel érintkezve okozhat bajt az iszap, addig a kivezényelt rendőrök jó része papírmaszkot viselt.

– Attól félek, ez lesz a mi  Csernobilunk – mondja egy idősebb férfi. – Most megnyugtatnak, de az csak évek múltán derül ki, hogy valójában mit okozott a ránk zúdult iszapgörgeteg.

A szomszédos Kolontáron is félnek az emberek.

– Van egy papírzsebkendője? – fordul hozzám Lehmann Róbert, miután abbahagyta a zokogást. A nagydarab kolontári karosszérialakatost percekig rázta a sírás, amit pedig 24 órán keresztül sikerült magában tartania. Éjszaka nem aludt egy percet sem, kedd délelőtt már holtfáradtan támolygott a kolontári utcákon.

– Nem engednek be a házunkhoz, azt se tudom, hogy mi maradt belőle. Talán még ki lehetne menteni néhány dolgot, ehelyett itt toporgunk kétségbeesve. Szerencsére az én családomból mindenki megmenekült, csak azt nem tudjuk, hol fogunk ezután lakni. Mi lesz a házunkkal?

Szakemberek, helybéliek igyekeznek mérsékelni az iszapkatasztrófa következményeit, takarítani az elöntött utakat, kerteket.

A 850 lelkes Kolontár egy dombra és a Torna-patak völgyére épült, jelentős szintkülönbség van a legmagasabb és a legmélyebb pontja között. A falu keleti részét, azaz a völgyet átszeli a patak, amelynek a hídját  hétfő délután elsodorta az iszapáradat. A község központja felé eső oldalon 15 ingatlant, azon túl 20 házat öntött el a vörösiszap. Hétfő estétől a hídon túli területet a rendőrség  lezárta, oda még a lakókat sem engedték be. Emiatt kedden délelőtt az érintett családok tagjai közül többen is szóváltásba keveredtek a hatóság embereivel.

– Miért nem mondanak végre valami konkrétumot? Tele van egyenruhással az egész falu, de itt állnak órák óta, és nem csinálnak semmit! – méltatlankodik Lehmann Róbert.

- A tűzoltók?! Ha rajtuk múlt volna, már nem élne a családom – legyint indulatosan a szintén helybéli Holczer Balázs. A fiatalembert hétfőn az ausztriai munkahelyén érte utol a felesége telefonhívása. – Az asszony zokogott, azt mondta, hogy „végünk van, meg fogunk halni, csak azért hívlak, hogy elbúcsúzhassunk tőled”. Akkor már bent volt a házban az iszap, a hároméves kislányunkkal már nem tudott kimenekülni.

Holczer Balázs azonnal felhívta két devecseri barátját, és megkérte őket, hogy próbálják meg kimenteni a felségét meg a gyerekét.

– Közben az asszonnyal folyamatosan tartottam a telefonkapcsolatot. Szörnyű volt, ahogy élőben közvetítette a eseményeket. Néhány perc alatt kétméteresre emelkedett az iszapláva, próbáltak egyre magasabb bútorokra felmászni a kicsivel, közben meztelenre vetkőztek, nehogy rájuk égjen a ruha. Az asszonyt elérte az iszap, a gyereket sikerült a feje fölé tartania. A tűzoltóknak még hírük se volt, amikor a barátaim az utolsó pillanatban odaértek, és kihozták őket.  A kicsi megúszta, a feleségemet be kellett vinni a kórházba, de már jobban van. A barátaim súlyos égési sérüléseket  szenvedtek, még nem tudni, mikor jöhetnek haza a kórházból. Amíg élek, hálás leszek nekik.

A kolontáriak nehézkesnek ítélték meg a keddi kármentesítő munkálatok elindítását és az eltűntek keresését. Reggelre négy holttestet találtak meg a speciális keresőcsapatok, és további négy eltűntről feltételezték, hogy valahol az elárasztott területen lehetnek. A keresést azonban csak dél körül kezdték meg. A késés elsősorban a délelőtti vaklármának tudható be, amikor is elterjedt a környéken az a hír, hogy átszakadt egy másik zagytározó gátja is. Bár húsz percen belül kiderült, hogy szerencsére nem történt újabb katasztrófa, a mentés és a takarítás csak másfél órás  késéssel folytatódott. Tovább borzolta a kedélyeket, hogy Tili Károly polgármestertől a helyiek  megtudták: csak estére érkezhet meg Szentesről a speciális híd, amelyen végre megközelíthetik majd a lezárt, elárasztott falurészt. (A hidászok délután hat körül érkeztek meg.)

Nehéz elképzelni azt a fájdalmat, amit a katasztrófa legfiatalabb áldozatainak – a hároméves Dórának és az egyéves Angyalnak – a szülei élhetnek át. A négy gyermeket nevelő kolontári család háza a falu legmélyebben fekvő részén áll, s hétfőn kora délután az elsők között az ő otthonukat árasztotta el a vörösiszap. A tragédia részleteit a falubeliek sem ismerik, mivel a szülőket – akiknek két másik, idősebb gyereküket még sikerült kimenteniük a lezúduló  iszaplavinából – jelenleg a veszprémi kórházban ápolják. A helyiek úgy vélik, hogy a másik két kicsinek a kimentésére a szülőknek már nem maradt idejük. Tili Károlytól megtudtuk: a család kimentett gyerekeit átmenetileg rokonoknál helyezték el. Hozzátette: az érintett család néhány évvel ezelőtt közlekedési balesetben elveszítette egy másik gyerekét is.

A Devecser utáni falvak megúszták

Bár az első hírek arról szóltak, hogy hat településen okozott jelentős károkat a vörösiszap-áradat, kedd délelőttre kiderült: a levonuló árhullám a Devecser után fekvő községekben már kisebb pusztítást végzett. Somlóvásárhelyen tizenhat házat ért el az iszap,  ám ezekből az épületekből senkit nem kellett kiköltöztetni. Tüskeváron már egyetlen épületet sem ért el az áradat – igaz, a helyi polgármester, Molnár Levente szerint ez csak a katasztrófavédelmi igazgatóság gyors jelzésének és a helyiek összehangolt munkájának volt köszönhető. Molnár Levente azt mondja: amint riasztást kaptak az árhullámról, azonnal  elkezdték gépekkel és lapátokkal eltömíteni a faluban lévő vízelvezető árkokat. Tüskevár lakott részétől távolabb folyik a Torna patak, így az jelentette a legfőbb veszélyt, hogy a víz a csatornákon keresztül eljut a faluba. Ezt végül a helyiek áldozatos munkájának köszönhetően sikerült megakadályozni.

Kisberzsenyben sem ért el a lakott övezeteket a víz – ennek ellenére kialakult egy életveszélyes helyzet, a falu polgármestere valamint néhány helyi férfi került az iszapfolyam fogáságába.

– Kint voltunk a pataknál, hogy  figyeljük az áradatot,  de az olyan hirtelen ért el minket, hogy már nem tudtunk elmenekülni, s egy kisebb magaslaton rekedtünk  – mondja Ferenczy Lajos, a falu vezetője. – Még nem tudtuk akkor, hogy mi történt a patak felsőbb részeinél lévő településeken, de egyre jobban aggódtunk. A bűzös folyam ugyanis döglött őzeket, kerékpárokat, autókerekeket, hatalmas farönköket vitt. Éreztük, hogy valami nagyon nagy baj történt...

Tudósításunk percről percre>>>