Marx a széfben
Az ellentmondásokat azonban az utóbbi idők nagyon is táplálják. A politikusi megnyilatkozások sokszor inkább keltenek zavart, mintsem a tisztánlátást szolgálnák. Az Európai Unió soros elnökségét is ellátó francia államfő, Nicolas Sarkozy nyilatkozatai Marx olvasására ösztönöznek sokakat, meglehet éppen azokat, akiket a folytonos bejelentések, mentőakciók és csúcstalálkozók arra sarkallnak, hogy megtakarításaikat otthon őrizzék, s ne bankokban. Mert Sarkozy az utóbbi hetekben igen sokat értekezik a kapitalizmus megújításáról, erkölcsi megerősítéséről, új alapokra helyezéséről, s ha jól meggondoljuk, Marx is valami ilyesmiről elmélkedett.
A francia elnök mondanivalóját nagy örömmel fogadták a minap az Európai Parlamentben, ahol Martin Schulz, a szocialista frakció vezére meg is dicsérte: Sarkozy úgy beszél, "mint egy régi vágású szocialista". Még nagyobb elégedettséget keltett az európai baloldali körökben, hogy a francia államfő közös gazdasági tér létrehozását indítványozta Oroszországgal, az unió fontos partnerével, hiába a grúz válság okozta seb a kapcsolatrendszeren. Ez is tetszett Schulznak, aki nemrégiben Moszkvában járt, majd Brüsszelbe visszatérve közleményben tudatta: a hanyatló Egyesült Államok helyett Oroszországgal kell összefognia az EU-nak.
Sarkozy kijelentette azt is, hogy Európa az európaiaké, azaz úgy kellene megváltoztatni az uniós belső piaci és versenyszabályozást, hogy az unión kívülről - a Közel-Keletről és Ázsiából - ne jöhessenek vevők az esetleg bajba jutott európai bankok és nagyvállalatok felvásárlására. Ezt kivédendő állami alapokat kellene létrehozni, sőt egyfajta gazdasági kormányzást az eurózónában. No, erre idegesen reagáltak Berlinben, ahol rögvest elvetették a javaslatot, mondván, éppen hogy külföldi tőkére van szükség, nem pedig az elüldözésére. S éles szemmel észrevették azt is a német kormányban, hogy Sarkozy a szerepét keresi arra az időre, amikor már nem ő lesz az unió elnöke. Vagyis januártól az eurózóna elnökeként végezné válságkezelő és állami beavatkozáson alapuló jobbító tevékenységét, de nem csak fél évig, ahogy azt az EU-ban teheti. Aggódnak az unió végrehajtó testületében, a Bizottságban is, mert mindaz, amit Sarkozy szorgalmaz - vegyük még ide a stabilitási paktum, pontosabban a költségvetési hiány felső határára vonatkozó előírás lazítására tett kísérleteit - élesen szembemegy a szabályozásban elért eredményekkel, az EU filozófiájával.
A hihetetlenül gyors tempó közepette persze nem lehet minden részlettel törődni. Ami jól hangzik elsőre, az gyanúsan cseng másodszorra. A döntések szükségesek ugyan, de nem elégségesek. Megoldani látszanak problémákat, ám újakat, talán súlyosabbakat szülnek. Az események és szózatok sora az unióban nagy felháborodást kiváltó találkozóval kezdődött, amelyen csak az európai nagyok, a németek, a britek, az olaszok és persze a házigazda franciák vettek részt, hogy enyhítsék az unióra Amerikából leselkedő nagy veszélyt. Ezt követően október 12-én össze kellett hívni az eurózóna csúcsértekezletét, ahonnan persze kimaradt Kelet-Európa, amelynek a néhány nappal később megrendezett rendes csúcson sem maradt más választása - s érdekérvényesítő ereje - minthogy rábólintson a nagyok intézkedésire, a koordináción alapuló, de elsősorban nemzeti programokra. Gyurcsány Ferenc magyar kormányfő - és tegyük hozzá a Brüsszelben tanácskozó Orbán Viktor Fidesz-elnök - kérését, hogy az Európai Központi Bank (EKB) terjessze ki hatókörét az egész unióra, nem fogadta nagy lelkesedés. Igaz, a frankfurti pénzintézet azért megnyitott Magyarország számára egy hitellehetőséget, ám ez amolyan népmesei pózolás volt a részéről. Adott is, meg nem is. Látszólag segített, de a felajánlott jegybanki eszköz nem bővítette a kiszáradt magyar piacon a likviditást. Vagyis újabb kérésekkel kellett előállni: az EKB az eurózónában szokásos módszerekkel álljon az övezeten kívüli tagok rendelkezésére. Ez süket fülekre talált, igaz, közben folytak a tárgyalások a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) és a Bizottsággal.
Újabb bő tíz napnak kellett eltelnie a huszonhetek csúcstalálkozója után, hogy a Versailles-ba látogató Gordon Brown brit miniszterelnök végre kimondja: a továbbiakban elsődlegességet élvez a Kelet-Európát fenyegető súlyos vihar hatásainak tompítása. Sarkozy ezt gyorsan megtoldotta egy saját kezdeményezéssel: az eurózónán kívüli uniós tagok számára pénzügyi zavar esetén rendelkezésére álló tizenkétmilliárd eurós keret húszmilliárdra emelését szorgalmazta.
Ez a felvetés azonban és szerencsére alaposan elüt a pénzügyi biztos munkatársának megjegyzésétől, aki mindössze egy nappal korábban egy brüsszeli beszélgetés során azt hangoztatta: Magyarország magának okozta a bajt, az EU csak segíteni akar azzal, hogy a maga részéről is szervezi az IMF hitelét. A kilencvenes évek eleje óta ez az első eset, hogy egy uniós tag ilyen támogatásra szorul. A brüsszeli bennfentes - kinek persze volt némi igaza - felháborodva utasította el azt a felvetést, hogy az eurózóna tagjai által kimunkált bankmentő és bankközi hiteleket garantáló, összesen vagy
kétezermilliárd euróra, azaz húsz Magyarországnyi nemzeti össztermékre (GDP) tehető kötelezettségvállalás önmagában is kiszolgáltatott helyzetbe hozta az összes, saját nemzeti valutával rendelkező új tagországot. Tekintet nélkül azok viszonylag jó vagy rossz pénzügyi egyensúlyi helyzetére, gyors vagy lassú gazdasági növekedési ütemére. A döntés diszkriminatív, szembehelyezkedik az unió szellemével. Ezekben az országokban a bankrendszer zömét ugyanis nyugat-európai pénzintézetek uralják, amelyek kényszerűen visszafogják a leányaik finanszírozását. Ez a leggyorsabb, legsimább út a recesszióba.
A krízis - ha nem sikerül megelőzni, mérsékelni - kíméletlenül visszaüt Nyugat-Európára, hiszen például Ausztria bankjainak kelet-európai hitelfüggősége elérte az osztrák GDP 85, a helvéteké a svájci GDP 50, a svédeké a svéd nemzeti össztermék 25 százalékát. Miközben az USA csak négy százalékig érintett. Ezért mondja Stephen Jen, a Morgan Stanley elemzője, hogy az újabb pénzügyi rengés epicentruma a feltörekvő piac lesz. Idetartoznak azok az országok is, amelyek tagjai az uniónak, de még nem léptek be az eurózónába, s amelyekre az EKB nem terjesztette ki a védernyőjét. De idesorolható természetesen Ukrajna, Fehéroroszország, Románia, Bulgária, Pakisztán, s voltaképpen Izland is.
Annak magyarázatához, hogyan hagyták ki az új tagokat a kezdeti megállapodásból, hogyan ismerték fel utólag, s csupán egyes politikusok, hogy kimaradt néhány tényező az összefüggések sorozatából, s hogy ezt sokan miért nem fogták még mindig fel Brüsszelben, nem kell Marxig visszamenni. Elég a hetvenes években elfelejtett, s most újra elővett brit John Maynard Keyneshez visszamenni, aki nemcsak az 1929-1933-as nagy válságot élte át, hanem előtte szemtanúja lehetett az első világháborút szerinte rosszul lezáró békeszerződés kimunkálásának is. 1920-ban publikált A békeszerződés gazdasági következményei című könyvében találó megfogalmazásra lelhetünk a mai helyzetre nézve is, még ha sokat változtak is az idők. A győztesekre utalva ezt írja: "a gazdasági kérdések közül leginkább a jóvátétel foglalkoztatta őket, és ezt teológiai, politikai, választási fogási problémaként és minden más elképzelhető szempont szerint oldották meg, csak azon államok gazdasági jövőjét hagyták figyelmen kívül, amelyek sorsával foglalkoztak". Igazságtalan volna persze, ha a jóvátétel helyébe mondjuk "a saját bankjaik mentését" helyeznénk, s egy az egyben ráhúznánk e néhány sort a mai helyzet jellemzésére - gondoljunk csak az IMF, a Világbank és az EU összesen 20 milliárd eurós készenléti hitelére Magyarország számára -, de nem járunk nagyon messze a valóságtól.
Reménykedni persze lehet, hogy a politikusok nálunk és másutt is tanultak a múlt hibáiból, a később visszaütő tévedésekből, s most nem csak választási fogásokat keresnek. Bár a válságkezelés élére éppen azok álltak, akik otthon bajban vannak, kiknek népszerűsége megcsappant. De néhányan mintha megértenék: a pénzügyi krízis terjedését talán már sikerült fékezni, de a nyomában közeledő recesszióval még meg kell küzdeni. A nyugat-európai lapokban sorra jelennek meg elemzések, sürgetve, hogy az IMF, az EKB, az amerikai és a japán jegybank terjessze ki likviditásbővítő akcióit a feltörekvő országokra, a fejlettek meg alkalmazzanak keynesi gyógymódot, akár a költségvetési hiány növelésével is a fogyasztás és az állami fejlesztések serkentésére. A tét óriási: 1929 méretű mély depresszió, vagy fájdalmas, de elviselhető recesszió.
Marx és széf. Most megkezdődik a kapitalizmus átalakítása. A Washingtonba öszszehívott nemzetközi csúcson Sarkozy azon új hatalmak vezetőivel is tárgyalóasztalhoz ül, akiknek Európában szerinte nincs keresnivalójuk. De a francia elnök mondta azt is, hogy a globális problémára globális megoldást kell találni, s bizony az IMF a kínai vagy a japán tartalékok kölcsönzése nélkül hamar kimerül, forrásai csak kisebb országok támogatására elegendőek. Az utóbbi években, a mai gondoknak megágyazó pénzbőség korszakában a nemzetközi érdektelenség miatt a valutaalap ugyanis szépen leépítgette önmagát.
S miután a válság kikezdte az unió belső piaci szabályait, most őrült nyomás alá kerül az eddig sem jól működő stabilitási paktum. Ennek szövege szent és sérthetetlen, mondják Brüsszelben, de már azon tanakodnak, hogyan lehet az elkerülhetetlenül emelkedő költségvetési hiányok nyomán átmeneti felmentést adni a büdzsékorlát betartása alól, a rendkívüli helyzetre hivatkozva. Máris látszik egy konfliktus: jövőre Írország a GDP 6,5 százalékára, a megengedett szint kétszeresére növeli a deficitet, miközben a szigetország polgáraira vár a lisszaboni szerződés megmentése, egy újabb népszavazás révén. Vajon célszerű-e az egyik oldalon büntetni az íreket, a másik oldalon meg könyörögni nekik?
Ha a pénzügyeket, s persze nem a kapitalizmust - Amerika például egyáltalán nem ért egyet a francia és egyéb európai felvetésekkel, s ki tudja, mivel hozakodnak elő a kínaiak - újra lehet szabályozni, akkor bizonyosan elvégezhető az eurónak elvi hátteret adó stabilitási paktum reformja is.
A válság hatására a reform amúgy is kulcsszó marad. Magyarországon vége a halogatásnak. Az uniót meg alighanem újra össze kell rakni, oly érzékelhetővé váltak az európai nagyhatalmak ellentétei, úgy felerősödtek a nemzeti törekvések, az EU szellemével gyakorta ellentétes megoldások. Úja kell gondolni a régi és az új, az euróövezeti és az azon kívüli tagországok viszonyát. A válság megújíthatja a globális pénzügyeket és megújíthatja az Európai Uniót. Ha e föltevés megvalósulásának kézzelfogható jelei megjelennek, akkor Marx visszakerül a könyvtári polcokra, s megnyílnak a széfek is.
