Japánt is elérheti a válsághullám
Észlelvén, hogy elsősorban az eurózónában, másodsorban az Egyesült Államokban milyen gyorsan megváltozhat a befektetők hangulata az egyes országok pénzügyi helyzetének megítélését illetően, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) friss elemzése eljátszik a gondolattal: mi történne, ha a japán államkötvények amúgy alacsony hozama csak egy százalékkal megemelkedne.
A GDP két százalékára rúgó kamatkiadások megduplázódnának, még súlyosabb kétségeket ébresztve a hatalmas adósság fenntarthatósága iránt. Ha mindez együtt járna a részvényárfolyamok zuhanásával, a vállalati veszteségek növekedésével, akkor a japán állam hitelezőinek számító bankok is kénytelenek lennének mérlegeik csökkentésére, további hitelezési tevékenységük visszafogására.
Mindez érintené az 1500 milliárd dollárra tehető japán külföldi befektetéseket és finanszírozási műveleteket is, aminek első számú kárvallottja Dél-Korea és Nagy-Britannia lenne. Vagyis a nemzetközi hatás sem elenyésző.
Nemcsak az IMF tanulmánya, hanem a Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) e heti előrejelzése is úgy fogalmaz: Japán pénzügyi helyzete súlyos kockázatokat rejt magában. Az államadósság 2013-ra elérheti a GDP 230 százalékát. Ez példátlan a fejlett ipari államokban. Vagyis a japán kormány ismeretlen vizekre evezett.
Egyelőre nincs is elképzelése arról, hogyan találhatna vissza a fenntartható pályára. Az IMF azt fejtegeti, hogy a hozamok megemelkedését együttesen vagy külön-külön is kiválthatják különböző események.
Például, ha kiderül, hogy a kormány még tovább halogatja a reformokat, ha tovább csökkennek a magánmegtakarítások, ha a növekedés üteme még jobban lelassulna, vagy ha a japán befektetők valamilyen váratlan ok miatt új szerkezetű portfóliót raknának össze.
A felszínen egyelőre annyi látszik, hogy a márciusi földrengés borzasztó hatásait a gazdaság kezdi lerázni magáról. Miután a 2008-as világgazdasági válságban súlyos visszaesést éltek át, a növekedés jövőre két százalék is lehet. De az IMF és az OECD elemzése rámutat: Japán még mindig az elveszett kilencvenes évtized hatása alatt áll.
Az ingatlanpiaci buborék kidurranása után a tokiói kormány az állami kiadások növelésével, adócsökkentésekkel és elenyésző kamattal próbálta kirántani a gazdaságot a gödörből. Ez mindmáig nem járt sikerrel. Viszont a GDP arányában kilenc százalék körül mozgó költségvetési hiány és a gyenge növekedés, illetve beruházási tevékenység következtében az adósság egyre nő.
Igaz, ennek 95 százalékát még belülről finanszírozza az állam. De a megtakarítások szerkezete is drámai iramban változik. Ez aligha kerüli el a befektetők figyelmét. A háztartások megtakarítása az 1991-es nyolc százalékról a GDP három százalékára zsugorodott. Ezt a vállalatok spórolása ma már nem ellensúlyozza teljesen.
Az elöregedés és a meghosszabbodó életkor miatt egyrészt csökken a munkaerő-állomány, másrészt egyre emelkednek a szociális, jogosultsági kiadások. Az 1991-es tíz százalékról tizenhat százalékra kapaszkodtak fel a társadalombiztosítás GDP-arányos terhei. Eözben az adóbevételek folyamatosan mérséklődtek. A költségvetés elsődleges – vagyis az adósság miatti kamatfizetéseket nem tartalmazó - egyenlege szintén öt százalékos hiányt mutat.
A lassú növekedés oka a szűkülő munkaerőpiac, az alacsony növekedési várakozás miatt alacsony beruházás, a romló termelékenység és az elöregedés. Nemzetközi összevetésben Japán folyamatosan teret veszít. Míg 1990 és 2007 között az amerikai gazdaság kibocsátása 64, a brité 53, a franciáé 37, a németé 33 százalékkal javult, addig japáné mindössze 25 százalékkal bővült.
Az OECD hiteles költségvetési kiigazítást sürget, valamint arra kéri a japán kormányt, hogy hárítsa el az akadályokat az import elől, ideértve a tőkét és a munkaerőt is. Az IMF szerint nincs bevételnövelő terv, miközben a kiadási oldal mozgástere is kicsi.
Holott mielőbb szükség lenne a rendkívül alacsony, ötszázalékos fogyasztási jellegű adó emelésére és nyugdíjreformra. A kormányzat egyelőre azt mondja, hogy 2020-ig szeretné stabilizálni az államadósság GDP-hez viszonyított arányát. De egyáltalán nem biztos – ahogy erre az IMF is félreérthetetlenül céloz –, hogy a befektetők a változó körülmények között és Tokió érdemi elképzelései híján adnak ennyi időt.
