Azt, hogy „a szocialisták extraprofitot garantáltak az energiacégeknek, de ezt a Fidesz megszüntette”, már kampányfilmben sulykolja a választói fejekbe a kormány – de ez nem igaz.

A Horn-kormány 1995-ös privatizációs megállapodásai sok szempontból vitathatók, de nyereséget nem garantáltak a befektetőknek. Bizonyos árbevételtételek kifizetésére tettek ígéretet: a befektetett tőkére vetített évi 8 százalékos hozamot, illetve az áram garantált átvételi árát. Akkori magyarázatok szerint ez volt a magas privatizációs bevételek ára.

Ezen túlmenően viszont úgy döntöttek, hogy az energiacégek nem állapíthatják meg szabadon tarifáikat,mivel jellemzően stratégiai, illetve monopolhelyzetűek, áralakításuk alapvetően befolyásolja a mindennapi életet. Ehelyett egy állami hivatal rendszeresen vizsgálgatja a költségeiket, és csakis az ellátás szempontjából elengedhetetleneket elismerve – a korábbi megtérülési ígérvényeket is „beépítve” – állapít meg új tarifákat. A kormánynak megmaradt a végső szó joga, vagyis hogy a hivatali számítások alapján mit ismer el. Kétségtelen, a rendszer a leglelkiismeretesebben betartott szigorú szabályok ellenére is áremelési srófra járt: a hivatal és a cégek szakemberei az idők során oly mértékben összecsiszolódtak, hogy a társaságoknak rendre sikerült folyamatosan növekvő költségeket elismertetniük, ami áremelésekhez vezetett. Az aktuális kormányok ennek rendre „csak” egy részét ismerték el, amivel részint kitették magukat az energiacéges támadásoknak, másrészt a lakosság kedélyeit is borzolták, mivel átláthatatlan számítgatásokat követően mégiscsak árat emeltek.

Az első Orbán-kormány ezeken az elveken alapvetően nem változtatott. Sőt egyes külföldi tulajdonú áramtermelők esetében a 8 százalékos hozamot erősen megemelte. A lakossági tarifákat a termelők és a szolgáltatók közé ékelt nagykereskedők – gázfronton az akkor kis százalékban állami Mol, az árampiacon pedig a teljesen állami MVM – bevételeinek letörésével igyekezett féken tartani. Ezzel a Mol gázüzletágát, illetve magát az MVM-et is padlóra küldték. A Mol a gázüzletág eladásával, az MVM pedig százmilliárdos állami gyorssegéllyel került csak ki a csávából.

Az idők során a hatékony verseny helyett titkos, elvont hivatali számítgatásokon alapuló árképzés a külső szemlélő számára oly átláthatatlanná vált, hogy jelentősen megnőtt a politikai, korrupciós tételek észrevétlen beépítésének esélye. A 2002 utáni első szociálliberális kabinet az uniós versenyszemléletre hivatkozva ezt lassan, de fokozatosan megpróbálta lebontani. Így például a lakosságon kívüli fogyasztók kiszolgálásában egyre inkább versenyre ösztönözték az elkényelmesedett monopolszolgáltatókat. Így a cégek végső nyereségessége is hullámzásnak indult, mivel eredményük egyre inkább függött a többiekhez viszonyított rugalmasságuktól.

2005-ben Orbán Viktor ellenzéki vezérként felállt a parlamentben, és luxusprofitot olvasott az akkori kormánypártok fejére. Eleinte pontosan nem értette senki, miért teszi ezt – hisz az első Orbán-kormány is bőkezűnek bizonyult a külföldi befektetőkkel –, ám kiderült, hogy csak az ügyben zajló uniós vizsgálat hullámára ült fel, amivel a kabinet is alaposan foglalkozott, csak nem hozták nyilvánosságra. Végül a 2006-os választások előtt a parlament uniós nyomásra megszüntette az erőművek árgaranciáit. Hogy ennek a helyébe mi került, azóta sem tudni pontosan, de a döntés az uniós ígéretek ellenére egyáltalán nem törte le az árakat: az addigra már – egy szereplő szavaival élve – „optimálisra” csontosodott árrendszer gépezete rendre újabb és újabb áremeléseket dobott ki – az inflációt messze meghaladó mértékben, sokszor a piaci folyamatok ellenében –, amit a Fidesz persze a kampányban és azóta is rendre a szocialisták fejére olvas. A Fidesz kormányon – néhány újabb gáz- és áramáremelés után – idén belecsapott a lecsóba, változtatott a logikán, és Orbán Viktor meghirdette: ha tetszik, ha nem, csökkentünk. Kétségtelenül csökkentettek is, ráadásul kizárólag az energiaszolgáltatók bevételeit csökkentve, ők a nagykereskedőknek továbbra is a korábbi, 10 százalékkal magasabb árat fizetik.

Ráadásul az árrendszerből minden kuszasága ellenére még a szolgáltatók adatai a legátláthatóbbak, amiből részint az következik, hogy a szolgáltatóknak az állam valóban igen szerény megtérülést biztosít, másrészt viszont a fix elemeket – fideszes megfogalmazásban a „garantált nyereséget” – a párt ismert politikusainak állításával szemben a Fidesz sem törölte el. Igaz, csökkentette.

A szolgáltatók két ágát, a kereskedőt és a hálózatüzemeltetőt („elosztót”) ma már külön tartják nyilván. Eszerint a lakossági „kereskedőknek” gáz- és áramfronton is az árnak körülbelül 2-3 százaléka jár árrésként, vagyis ebből kell fenntartaniuk rendszereiket, ügyfélszolgálataikat. Állításuk szerint így a lakosság kiszolgálásának kereskedelmi ága veszteséges, amit tételesen nem látunk, de igaz lehet. A hálózatüzemeltetők számára a kormány továbbra is a lekötött tőkére vetített hozamot garantál. Ez az áramszolgáltatók esetében ma körülbelül 6, a gázcégeknél 2-3 százalék. A Horn-kormány ebbéli örökségét tehát, csökkentve bár, de a Fidesz is megőrizte. A többi piaci szereplő –így az állami nagykereskedők, tárolók, termelők – pénzügyi helyzete kevéssé átlátható, de a kabinet őket láthatólag nem vagy kevéssé is kívánja terhelni.

A Fidesz a rezsikampányban ugyanakkor láthatólag még az eddigieknél is kevésbé törődik a tényszerűséggel, a jó, „közérthető” szlogenek – mint azt a fenti példa is mutatja – sokszor szöges ellentétben állnak a valósággal. A cáfolatokkal nemigen törődnek, azt sugallva, hogy a választások nem a szakértőktől vagy a tényektől, hanem a választóktól függenek.

Noha a cégek nyilvános üzleti eredménye az eltelt évtizedek változásai nyomán elvileg egyre kevésbé függnek a fix tarifás lakossági kiszolgálás viszonyaitól, kétségtelen, hogy az elmúlt évek során a szolgáltatók egyre csökkenő nyereségről számoltak be. Pedig akkor még nem is volt kormányzati rezsicsökkentés. A korábban is veszteséges, ám tavaly már több tízmilliárdos veszteséget jelentő Tigáz, a szintén veszteséges – egy ügylet nyomán mégis 12 milliárdos osztalékot felvevő – GDF Suez után tavaly az áram- és gázellátást is végző E.ON fordult tetemes veszteségbe. Nyereséges még az önkormányzati többségű Főgáz, az Elmű–Émász és az EDF–Démász is. Ugyanakkor erre az évre, leginkább a rezsicsökkentés miatt, a nyereségesek is legfeljebb nulla környéki eredményt várnak, a többiekről nem is beszélve.

A rezsikampányban Rogán Antal frakcióvezető meglobogtatott egy adatsort, miszerint 1995 óta az energiacégek több mint ezermilliárd forint nyereséget vettek fel. Kérdésünkre pontosított, miszerint nem osztalékról, hanem nyereségről van szó, ám hozzátette, bizonyos benne, hogy a külföldi tulajdonosok a nyereségnek legalább a 90 százalékát osztalékként hazavitték. Egy energiapiaci szereplő erre óvatosan úgy reagált, nem biztos, hogy ez a becslés kiállja a tényszerűség próbáját.