Egy szép májusi estén 2010-ben, amikor a Lisszabonban tartott ülésük után az Európai Központi Bank (EKB) kormányzótanácsának tagjai éppen vacsorázni készültek, hirtelen jelezni kezdtek a zsebekbe rejtett telefonok: zuhan a New York-i tőzsde vezető indexe. Az Amerikából 2007–2008 folyamán átzúdult, de Európában zsíros termőtalajra talált válság új hajtásaitól rettentek meg a tengerentúlon. Az európai jegybankárok izgatottságát valaki gyorsan lecsillapította, ám az aggodalom ekkor megdöbbenésbe csapott át. Még álmában sem gondolta volna senki a jelenlévők közül, hogy éppen a legmerevebb német álláspontot képviselő Axel Weber, a Bundesbank elnöke közli a résztvevőkkel, hogy államkötvényeket kell vásárolni. Az ötlet, amely inkább parancsnak hangzott, szembement az inflációtól rettegő német felfogással, az uniós alapszerződésekben rögzített tilalommal, hogy az EKB nem finanszírozhatja a kormányokat.

Ám a kérdés eldőlt. Még akkor is, ha egyébként Weber hazaérve telefonon, SMS-ben és minden egyéb módon tudatta kollégáival, hogy az államkötvények vásárlását a leghatározottabban elutasítja. Odahaza nem járathatta le magát, de jól emlékezett 2008 őszére, amikor bizony a német Hypo Ingatlanbankot kellett megmenteni, s a bankvezérek alkudoztak Angela Merkel kancellárral, aki az adófizetők pénzéből egyetlen eurót sem szánt volna az akcióra. Ám ha nem sikerült volna az utolsó pillanatban mégis megállapodni a kormánnyal, akkor a Hypo bukása a Lehman Brothers néhány héttel korábbi összeomlásának hatásait sokszorozta volna meg Európában. Weber viszont elvesztette kollégái bizalmát, s egyértelművé vált, hogy pályafutását a Bundesbank élén nem folytathatja.

Ezt a különös, de az euróválságban egyáltalán nem egyedi jelenetet az olasz Carlo Bastasin újságíró, később az amerikai Peterson és Brookings Intézet közgazdász kutatója eleveníti fel Európa megmentése (Saving Europe) című könyvében. A cikksorozatszerű tanulmánykötet pedig nemcsak azért érdemel figyelmet, mert a kézirat 2012-es lezárásáig szinte percről percre követi az eseményeket, hanem azért is, mert néhány hete Olli Rehn uniós pénzügyi biztos a válságkezelés valósághű tükörképének nevezte a Helsingin Sanomat finn lapnak adott interjújában.

Árulások, pálfordulások, hatalmi játszmák, növekvő bizalmatlanság, személyes ambíciók, egymástól teljesen eltérő gazdasági filozófiák, bankokkal kötött és a németek bánatára a franciák által azonnal megszegett alkuk szövevényes hálójaként ábrázolja az ötödik éve tartó folyamatot. Axel Weber története talán a legkirívóbb, de az eset közvetlen folytatása is tanulságos. Az EKB ülését követő állam- és kormányfői találkozón Nicolas Sarkozy francia elnök emelkedett szólásra, s előre bocsátva, hogy a nyilvánosság előtt ilyesmivel elő nem merne hozakodni, felszólította Jean-Claude Trichet európai jegybankelnököt, hogy kövesse az amerikai és az angol központi bank példáját, és vásároljon államkötvényeket a pánikba esett befektetők miatt is bajba jutott országok támogatására. Ám Trichet, aki persze tisztában volt vele, hogy csak napok kérdése és bejelenti az állampapírprogramot, szokatlanmódon és emelt hangon utasította vissza ezt a szörnyű politikai beavatkozást az EKB függetlenségébe.

Nem mellesleg éppen Sarkozy ellenezte a leginkább, hogy a Nemzetközi Valutaalapot (IMF) bevonják a válságkezelésbe, mert attól tartott, hogy az amerikaiak beteszik a lábukat Európába, és így kevéssé tudja elérni fő célját, hogy a krízist kihasználva az unió első számú vezetője legyen. Ebben persze nem az amerikaiak akadályozták meg, hanem Angela Merkel, aki az említett csúcson is visszautasította Sarkozy felvetését az EKB-t illetően, egyebekben pedig igen gyakorlatiasan közelített az IMF részvételéhez, mondván, az amerikaiak a maguk jegybanki és költségvetési politikájával amúgy is alapvetően befolyásolják az európai fejleményeket.

Az Európa megmentése ironikus címnek is minősíthető volna, hiszen alcíme szerint a könyv azt boncolgatja, hogyan pusztította el majdnem az eurót a nemzeti politika. Igen találóan eleveníti fel Bastasin, ahogy 2008 második felében az uniós elnökséget ellátó Franciaország hihetetlen energiákat mozgósít, hogy az eurózónából külön intézményt hozzon létre, s hogy annak élére Nicolas Sarkozy kerüljön. A német ellenállás miatt azonban a konzervatív francia államfőnek új szövetségest kellett keresnie, s meg is találta a brit munkáspárti Gordon Brownban, aki azonban maga is minimum Európa, de inkább a világ megmentőjeként akart tetszelegni, s miközben a hátsó gondolatokat tudatosan előtérbe tolták az antant felélesztéséről és haladó hagyományairól, London szép csendben és nagymértékben leértékelte a fontot, a válság költségeit az erősödő euróval is küzdő valutaövezeti térségre áthárítva. Később persze Merkel is rátalált az új brit miniszterelnökre, David Cameronra, aki a németek szerződésmódosító álláspontjába kapaszkodik bele, hogy újratárgyalhassa a szigetország kapcsolatát az unióval, miközben Berlin – és amúgy Washington is – azt szeretné, ha Nagy-Britannia az Európai Unió tagja maradna, mondjuk francia ellensúlyként is. Miközben persze Párizs nyíltan megkérdőjelezi, miként lehet London az eurózóna pénzügyi központja.

Az unió eddigi története azt sugallja, hogy német és francia egyetértés nélkül nincs előrelépés. Ám, ha arra gondolunk, hogy a Merkel–Sarkozy duó minden csúcs előtt közös levélben jelezte, mi a teendő,miközben a közös álláspont éles vitákat, többnyire francia engedményeket takart a Sarkozy-féle vezető szerep látszatának megőrzése reményében, akkor vajon mennyire előremutató a szocialista FrancoisHollande és a kereszténydemokrata német kancellár sokkal hűvösebbnek látszó kapcsolata?

Erre már Carlo Bastasin nem tér ki, arra sem, hogy Mario Draghi, az EKB új elnöke ősz óta azt hangoztatja, hogy mindent megtesz az euró védelmében. S ez egyelőre jobban hat, mint szinte bármi más, ami korábban történt. Az újabb és feltételes állampapír-vásárlási programot még egyik tagállam sem vette igénybe, de a Bundesbank nyíltan ellenzi, és ilyen értelmű véleményt küldött nemrégiben a német alkotmánybíróságnak, amely az olasz kutató szerint a jogi mozgásteret eleve megszabta Merkel számára a válságkezelés nehéz pillanataiban. A másik korlátot a német közvélemény állította fel, amely nem is annyira a görögök hitelezését ellenezte, mint inkább azt szerette volna, hogy minden leszakadni, túlköltekezni látszó dél-európai ország kövesse a német modellt, a német példát. Ami persze előretekintve is lehetetlen. S az a tény, hogy kínok és keservek, olykor durva üzengetések közepette meghajoltak a megszorításokat sürgető német követelések előtt, a berlini stratégia felülkerekedését hozta magával.

Az a kép, amely Merkelről és a német politikáról kialakul az olvasóban Bastasin könyve nyomán, kísértetiesen megegyezik Ulrich Beck Német Európa (German Europe) című művének következtetéseivel. A Münchenben és Londonban is oktató szociológus munkája most jelent meg angolul is, s a szerző egyáltalán nem utal a Merkel–Sarkozy párosra, azaz a Merkozy-jelenségre, inkább a Merkiavelli hasonlattal él, amikor úgy véli, maga a német hezitálás érett stratégiává a válság során, ez hozta meg Németország számára, hogy – bár szintén ódzkodva –, de Európa vezető erejévé vált. A Merkiavelli modellt azonban Beck megítélése szerint új európai társadalmi szerződéssel kell felváltani, amelyben spanyoloknak, olaszoknak, németeknek és franciáknak kellene főszerepet vállalniuk, átadva költségvetési hatásköröket uniós intézményeknek, miközben az együttműködést a politikai unió felé tolják el.

Más megoldást Carlo Bastasin sem lát. Azért nem, mert a válságot sok tényező váltotta ki, s ezeknek csak az együttes kezelése terelheti a folyamatokat a kibontakozás felé. Ehhez persze szükség lenne egységes európai magyarázatra, nem pedig annyiféle változatra, klisére, előítéletre, ahány tagország alkotja az eurózónát és az EU-t. Az igazi ok a görög csalás és túlköltés, a versenyképesség elvesztése a periférián, a német, francia, belga, ír, spanyol bankok krízise, az eurózóna eleve gyenge intézményi rendszere és a vélt nemzeti érdekeknek az európai fölé helyezése.

Az eurót akkor vezették be az unió egy részében, amikor a globalizáció is kibontakozott, élénkült a verseny. A valutaövezeti országok elvesztették egyik fontos fegyverüket, hogy a versenyképességük romlását leértékeléssel ellensúlyozzák. Az ideális világban, az euróálmok terében persze másként kellett volna reagálni, strukturális reformokkal. Ez csak Németországnak, s néhány északi, hitelezővé vált országnak sikerült. A többiek úgy tettek, mintha mi sem történt volna, az újraválasztásért küzdő kormányok a bevándorlókra, a szűkebb választói rétegekre, vagy a jövő nemzedékeire igyekeztek hárítani a terheket. Így jött létre például az a duális munkaerőpiac Spanyolországban és Itáliában, amely a fiatalokat kényszerítette védtelen, lazán szabályozott állásokba, legjobb esetben határozott időre szóló szerződésekkel. Más oldalról viszont az is igaz, hogy a magukat olcsón finanszírozó német, francia és holland bankok a periférián és Írországban kerestek hasznot a többletmegtakarításoknak, vontak el nyereségként hatalmas összegeket ezekből az országokból, és finanszíroztak reformokat és exportot Németországban vagy állami vállalatokat Franciaországban. S nem utolsósorban, fújtak fel ingatlan piaci buborékokat Spanyolországban és Írországban. A válság elején aztán fontosabb lett a német és francia bankok megóvása, mint az európai megoldás erőltetése. A görög válságot még időben el lehetett volna kapni, de nem történt semmi, nehogy más országok is segítséget kérjenek – söpörje el mindenki a maga piszkát a saját portája elől, mondta Merkel Sarkozynek 2008 októberében. S később is, a nagy alkuk még súlyosabb helyzetet teremtettek, s még újabb és még nagyobb alkukat követeltek.

Az euró háromszor, 2008-ban, 2010-ben és 2011-ben jutott a szakadék szélére, s mindháromszor visszarántották. Európa megmenekült? Egyértelmű igennel Carlo Bastasin nem felel, Ulrich Beck pedig inkább a továbblépés további feltételeiről ír – a válságos években felgyűlt feszültségek továbbéléséről tanúskodó mai viták láttán ez érthető is. A kérdés megválaszolásához még sok ilyen témájú könyvet kell az európaiak asztalára tenni.