A brit sajtóban már szemlézett s az internetes könyváruházakban könnyen és ésszerű áron hozzáférhető öt új elemzés a hatalom természetét próbálja megrajzolni. Egyes szerzők bizakodva szemlélik a húszak csoportjának (G20) ténykedését, mások viszont ebben a gyülekezetben is csak a széthúzás jeleit látják. A hetek csoportját (G7) már leírták, mint a hanyatló Nyugat jelképét, s egyáltalán nem hisznek a sokat emlegetett G2-es kapcsolatrendszerben, vagyis az Egyesült Államok és Kína együttes globális vezető erejében.

Inkább azon töprengnek, vajon e két hatalom éles konfliktusa egyáltalán megelőzhető-e. Az Egyesült Államok már nem a megkérdőjelezhetetlen vezető erő, Kína pedig még nem készült fel arra, hogy a helyébe lépjen. A globális erőviszonyok átalakulása súlyos megrázkódtatásokkal jár. Ám a vezetetlenség, vagyis a G0 állapotát további bizonytalanságokkal telíti az a benyomás, hogy a hanyatló és a felemelkedő hatalmak mintha nem volnának képesek hatékonyan együttműködni. Nem jutottak el a felismerésig, hogy nemzeti szuverenitásukat – írja Philip Stevens a Finacial Timesban – csak úgy őrizhetik meg, ha globális szinten megosztják egymással.

Nyakunkon a pénzügyi válság, a klímaváltozás, a nemzetközi összefogást követelő – mert egyetlen ország képességeit már meghaladó – helyi konfliktusok özöne Szíriától Szomálián át Maliig. Lakásunkat, irodánkat számítógépünkön keresztül vírusok árasztják el, minden adatunkat kileshetik terroristák, kormányok vagy ügyes piackutatók. Ám közben éppen az új technológia, a napról napra szélesedő közösségi terek hálója és a befolyásában terebélyesedő globális középosztály fosztja meg a hatalom gyakorlóit a hatalom hagyományos gyakorlásának lehetőségétől, ideértve demokratikus és tekintélyelvű kormányokat, nemzetközi nagyvállalatokat és nagy egyházakat.

A világ legveszélyesebb deficitjének nevezi Moisés Naím professzor A hatalom vége című könyvében, hogy egyre nagyobb az igény a közös nemzetközi cselekvésre, és egyre kisebb a nemzetállamok készsége az együttműködésre. A közösségi hálózatokba tömörült polgároknak a nemzeti és nemzetközi folyamatok kapcsolathiánya miatt érzett rosszkedvéről és türelmetlenségéről ír Nicolas Berggruen és Nathan Gardels A XXI. század intelligens kormányzása című könyvében, amely a nyugati demokráciák elegyítését szorgalmazza a „konfuciánus, elszámoltatható meritokráciával”. Ettől lenne tündöklő nyarunk?

Annak az új pénzügyi világrendnek az alapjait, amelynek ma idegesen szemléljük a felbomlását, 1944 nyarán rakták le az Egyesült Államokban. A Bretton Woods-i csata című diplomáciatörténeti munkájában Benn Steil nélkülözhetetlen támpontokat nyújt ahhoz, hogy mai világunkat jobban megértsük. Azt vázolja, hogyan vesztette el végleg globális vezető szerepét Nagy-Britannia a második világháborúban, s milyen küzdelmet vívott a vezető szerepet átvevő amerikaiakkal az angol John Maynard Keynes, a közgazdasági gondolkodás megújítója. Az amerikai pénzügyi támogatás fejében London elfogadta, hogy Washington aktívan részt vesz a háború után a brit gazdaság rehabilitációjában, vagyis Keynes szerint „kiszemezgeti a legjobb falatokat a gyarmatbirodalomból”, amelynek felszámolását önnön piacbővítő törekvéseinek szellemében célul tűzte ki.

Bretton Woodsban döntöttek a Nemzetközi Valutaalap (IMF) és a Világbank létrehozásáról, valamint az aranystandardot felváltó – az arany átválthatóságát korlátozó és az árfolyamok kiigazítását megengedő – aranydeviza-rendszer kiépítéséről, amelyben a pénzügyi intézmények segítséget nyújthatnak a fizetési mérleg gondokkal küzdő országoknak, de egyben elvárják a pénzügyi többletek apasztását is.

Mindenkire érvényes új szabályokat sürgetett Keynes, aki azzal érvelt (s ez fontos szempont a későbbiekre nézve), hogy a két világégés közti Európa sok rossz tanulságából – a hitelválságokból, a bankpánikokból, a magas munkanélküliségből, a fasizmus hatalomra kerüléséből több országban – okulni kell. A Marshall-terv és az új nemzetközi rendszer jóvoltából a növekedés aranykora szökött be a fejlett ipari államokba, és ott is maradt egészen a hetvenes évek elejéig. Ezt a csatát is felidézi az amerikai Cambridge neves felsőoktatási intézményének, a Massachusetts Institute of Technologynak a tanára, Peter Temin és az angliai Oxfordban oktató David Vines A vezetetlen gazdaság című elemzésben.

Azért, mert szerintük újra korszakváltáshoz vagy – ahogy fogalmaznak – rezsimvégi periódushoz érkeztünk. Az Egyesült Államok sem képes irányítása alatt tartani a folyamatokat, „sokkal inkább a probléma része, mint a megoldásé”. A világgazdaság a kuszaság állapotában leledzik, a globális növekedés megindítására pedig kicsi az esély. Az eurózóna súlyos bajban van. S ha Kína nem változtat az export vezérelte növekedési politikáján, akkor a globális egyensúlyok nem állnak helyre, jöhetnek az árfolyamháborúk és az újabb pénzügyi válságok.

Elvileg akadna megoldás. Ha a politika világa – új divatok, utóbb tévesnek bizonyult eszmék miatt – nem feledkezett volna meg John Maynard Keynes tanításáról. Ennek lényege leegyszerűsítve az, hogy a teljes foglalkoztatást és az alacsony inflációt megtestesítő belső és a fizetési mérleg elfogadható egyenlegében testet öltő külső egyensúly szoros, elválaszthatatlan kapcsolatban áll egymással. E tágabb összefüggésrendszernek – a háztartások, a vállalatok és a külföld követelései és tartozásai mellett – csupán egy tényezője a költségvetés, amelynek aktív keresletszabályozó feladatot adott a keynesi közgazdaságtan, egészen a hetvenes-nyolcvanas évekig, a Reagan és Thatcher nevével fémjelzett piaci liberalizáció és dereguláció beköszöntéig.

Azért szántak könyvükben egy teljes fejezetet Keynesnek, illetve a belső és a külső egyensúly kapcsolatának a szerzők, mert szerintük csak ebben az összefüggésben értelmezhető a globális egyensúly helyrebillentésének eshetősége, illetve – hogy a bennünket jobban érintő krízist is szemügyre vegyük – az eurózóna válsága. Az euró a Bretton Woods-i rendszer összeomlását, majd a lebegő valuták bevezetését követően – és a különböző európai árfolyamrendszerek kudarca után – lényegében a német egységre adott francia válasz nyomán született politikai megállapodás eredménye. Abban az időszakban, amikor a gyors iramú globalizációs folyamatban javultak a foglalkoztatási és növekedési adatok, s egyre lassult az infláció üteme.

A közös valuta azonban törékeny talajra épült, ezt ma már jól látjuk. S ennek oka, hogy az alapítók nem Keynesből, a belső és a külső egyensúly viszonyából indultak ki. Az euró szabályrendszere a külső egyensúlyt eleve negligálta. A fiskális politikát nemzeti hatáskörben hagyta, így a valutaövezet szintjén nem lehetett kiegyenlítő tényezőként alkalmazni, mint ahogy mondjuk az amerikai szövetségi kormány a központi büdzsé révén tompítani tudja a sokkokat azon államokban vagy régiókban, amelyekben az adóbevételek valamilyen okból elapadnak. Ráadásul a ma bajban lévő valutaövezeti országok java része megfelelt a stabilitási paktum büdzséelőírásainak. Vagyis nem ez a bajuk oka, bár a rossz diagnózis miatt erre kapnak kezelést. A munkaerő nem eléggé mobil, nem zajlott le fiskális integráció, közben a bankokat bevonták az egységes piacba, és felszabadították a tőkemozgásokat. Ennek nyomán szétfeszült a zóna.

Németország fokozatosan óriási pénzügyi többlethez jutott, a dél-európaiak és az írek tetemes hiányt halmoztak fel a fizetési mérlegben. A német tőkeexport hatására ingatlan piaci és egyéb buborékok fúvódtak fel. S hiába nem sértették meg hosszabb időn át a tőkeimportőr tagállamok a közös költségvetési szabályokat, mégis túlterjeszkedő fiskális politikát folytattak – a növekvő bérek és adóbevételek, a gyorsuló infláció árnyékában –, amire az egyre duzzadó deficit a folyó fizetési mérlegben felhívhatta volna a figyelmet, ha létezett volna ilyen szabály. Az egységes kamat ezekben a magasabb inflációjú országokban reálértelemben csökkent, holott emelkednie kellett volna, hogy jelt adjon: a folyamatoknak az egyensúly helyreállítása felé kellene haladniuk.

A valutát a zónán belül nem lehet leértékelni, ahogy az aranystandardban sem lehetett, csak az árak és a bérek politikailag nehezen elérhető csökkentése oldhatja a feszültséget, de azt látjuk, hogy a költségvetési megszorítások és a recesszió egymást erősítő lefelé tartó spirálja alakul ki. Ha a belső és a külső egyensúly helyzetét együtt figyelembe vennék – érvel Temin és Vines –, akkor Németországnak be kellene látnia, hogy a belső keresletének az élénkítésével és többletének ledolgozásával, az eurókötvények jóváhagyásával járulhatna hozzá a válság megoldásához, s ha belemenne az európai jegybank inflációs céljának emelésébe. A szerzőpáros nem sok esélyt lát e forgatókönyv megvalósulására, ennek következménye pedig az lehet, hogy Európa a két háború közti gazdasági és társadalmi káoszhoz hasonló zűrzavar felé sodródik. Németország kívánná a vezető szerepet, de ezt nem meri nyíltan bevallani.

A Berlin–Párizs-tengely töredezik. Pedig az Európai Unió a béke és prosperitás példáját nyújtotta a két pusztító háborúja után a világ többi vitázó nemzetének, hangoztatja a derűlátók táborát erősítő könyvében, A nagy konvergencia címűben a szingapúri diplomata és tanár, Kishore Mahbubani. Egy csónakban evezünk, tehát a leáldozóban és feljövőben lévő hatalmaknak elemi érdekük a megegyezés és az együttműködés. Szerinte a G20-ból lehet az a globális kormány, amely rosszkedvünk teléből átvezet a tündöklő nyárba. Ám Moisés Naím lelohasztja ébredező reményeinket, mert úgy látja, a tág húszas kör inkább azt bizonyítja, mennyire képtelen ez a sokszínű és -érdekű világ fontos kérdésekben is dűlőre jutni.

FOTÓ: REUTERS DAMIR SAGOLJ