Romlandó áru a költségvetés, de nem mindenütt bűzlik
A költségvetés tervezésénél elkövetett apróbb hibák nem feltétlenül jelzik a szakminisztérium apparátusának alkalmatlanságát, számos makrogazdasági körülmény szemmel látható és tendenciózusan téves megítélése viszont már erősen megkérdőjelezi az ott ülők képességeit. Tipikus példa erre a növekedési vagy az inflációs folyamatok félreértelmezése, ami később komoly következményekkel jár. A tervezés hitelességét alapjaiban ássa alá, ha a költségvetésért felelős minisztérium már a büdzsé elfogadását követő hónapban – biztonsági okokra hivatkozva – a gigantikusra hizlalt tartalékok befagyasztását kezdeményezi, mint azt az Orbán-kormány tette tavaly.
Általában is jellemző, hogy az ésszerű korrekciókkal a lehető legtovább kivár a kormány, remélve, hátha varázsütésre, magától javul a helyzet. Ez viszont a legritkább esetben jön be. A hitelesség és a szakszerűség komoly csorbát szenved, amikor a kormány makacsul ragaszkodik vágyaihoz, de abban rajta kívül már senki sem hisz. Példa erre az idei gazdasági növekedés, amire még másfél hónappal ezelőtt is 0,1 százalékos pluszt mondott a kormány, miközben a gazdaság már „térdig járt” a recesszióban.
A 2013-as költségvetést júliusban 1,6 százalékos növekedésre alapozta a kormány, sőt Matolcsy György nemzetgazdasági miniszter könnyen el tudott képzelni két százalék feletti GDP-bővülést is, mondván: a válságnak már vége van. Ehhez képest mára 0,9 százalékra vették vissza a prognózist, de még ez is túl optimistának tűnik. A realitásokhoz ragaszkodó, a változásokra rugalmasan és gyorsan reagáló uniós országokkal szemben nálunk a költségvetés összeomlásának elkerülése érdekében folyamatos kiigazítási kényszerben van a kormány.
Az utóbbi éveket jellemző képlékeny nemzetközi konjunkturális helyzetet látva a Matolcsy vezette Nemzetgazdasági Minisztérium 2011-ben dinamikus és konzervatív növekedési pályát is felvázolt az EU-nak kiküldött konvergenciaprogramjában, de az abban 2012-re feltüntetett 3,0, illetve 3,6 százalékos növekedési előrejelzés illuzórikus volta hamar bebizonyosodott. Az idei évet jellemző „negatív növekedés”, azaz recesszió magyarázataként sem a belső körülményeket, hanem az euróövezeti adósságválság mélybe húzó erejét kárhoztatta Orbán Viktor miniszterelnök és szakminisztere.
A felelősség áthárítása csak részben állja meg a helyét, azt ugyanis nehéz kimagyarázni, hogy az idei büdzsé tervezésekor miért 263 forintos euróárfolyamot vettek alapul, amikor a tervezési időszakban majd 30 forinttal járt feljebb a kurzus. A növekedési kilátásoknak a német adatokhoz láncolása is melléfogásnak bizonyult, mert míg legfontosabb exportpiacunkon még mindig növekedés van, addig a magyar gazdaság már a recesszióból való kiút keresésével van elfoglalva.
A világgazdasági folyamatoknak erősen kitett, sérülékeny, gyenge belső piaccal rendelkező Magyarország költségvetésének tervezésekor egyetlen szempont élvez feltétlen prioritást: a fejlesztési források 90 százalékát képező uniós támogatások lehívhatóságának zálogaként megfogalmazott háromszázalékos GDP-arányos deficitcél tartása, s ezzel a 2004 óta ellenünk folyó túlzottdeficit-eljárás végleges lezárása.
Nem jelenthet vigaszt, hogy az EU húsz másik, hasonló cipőben járó tagállamában is a háromszázalékos hiány elérése áll a célkeresztben, s az ebben a viszonyítási alapot jelentő hazai össztermék (GDP) alakulása alapvető fontosságú. Az Európai Bizottság szerdán teszi közzé őszi prognózisát, amiről egyelőre csak azt tudható, hogy az egyes tagállamok zömében tovább rontja az amúgy is satnya növekedési kilátásokat. Májusi előrejelzésében a bizottság a 27 tagállam közül csak Szlovákiánál (0,7 százalék), Lengyelországnál (0,2 százalék) és Luxemburgnál (0,1 százalék) javított a 2012-es prognózison a fél évvel korábbihoz képest, míg a 2013-as GDP-előrejelzéseknél csupán a németek és a britek adatát srófolták feljebb 0,2-0,2 százalékponttal.
A költségvetések újratervezése lassan ujjgyakorlattá válik az euróövezet válságállamaiban. Miután az egyes országok a GDP gyors növelésének feltételeit nem tudják egyik napról a másikra megteremteni, ezért a költségvetés kiadási oldalát kezdik el farigcsálni, vagy éppen baltával nyesegetni a legfontosabb mutató, a hiánycél megtartása vagy legalábbis megközelítése érdekében. A megszorító intézkedések sora jellemezte már tavaly, de az idén végképp az EU tagállamait. A periférián, azaz Görögországban, Portugáliában, Írországban a hiánycélt már nemcsak az EU-val, de a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) is el kell fogadtatni a kilábaláshoz elengedhetetlen nemzetközi pénzügyi támogatás fejében.
A következő, billegő dominónál, azaz Spanyolországban is gigantikus megszorításokkal csökkentik menet közben a költségvetési kiadásokat, elkerülendő, hogy a hispán bankrendszer feltőkésítéséhez adott százmilliárd eurós uniós segítség után maga az ország is lélegeztetőgépre kerüljön. A sorozatban harmadik negyedévet is recesszióban töltő spanyolok most egy 40 milliárd eurós kiigazító csomaggal próbálják az egyensúly felé terelni az év közben többször is átírt költségvetésüket. A spanyolok az idei 1,7 százalék körüli gazdasági visszaesést jövőre 0,5-0,6 százalékos szintre szeretnék korrigálni – mínuszban.
Nemcsak a spanyol, az olasz csizma is szorít, de Mario Monti miniszterelnök válságkormányzása legalább eredményre vezet: az idén még két százalék fölötti mértékben lassuló olasz gazdaság jövőre már felfelé tart. Az euróövezet fekete báránya, Görögország esetében az optimizmus még nem indokolt. Az állandó költségvetési megszorításokba belefásult helléneknek most kilencmilliárd euróval kellene csökkenteniük a költségvetésüket, cserébe az EU–IMF–EKB-trió hitelcsomagjának újabb, 31,5 milliárd eurós részletéért. A görög adósságállomány is egyre nő: jövőre a GDP 180 százalékát is megközelíti, s korántsem biztos, hogy 2020-ra a célként meghatározott 120 százalékra le tudják szorítani.
Egyedül nem megy?
Az egész Európát jellemző költségvetési mizéria akkor lesz kezelhető, ha az EU képes lesz beavatkozni a nemzeti büdzsékbe. Angela Merkel német kancellár szerint egy „büdzsécár” vigyázó szemei mellett a költségvetési folyamatok szemmel tarthatóak, kiszámíthatóak lennének, a közvetlen beavatkozással a vadhajtások lenyesése sem okozna gondot – hangsúlyozottan a közösség érdekében. A szuverenitás részleges feladásával járó fiskális unió azonban még csak az elképzelés szintjén mozog.
