A jó példa is ragadós
Vitairatuk támadás a közigazgatás átalakítása ellen?
A Magyar Faluszövetség nem akar megtámadni, főleg nem hátba támadni senkit. Elsőként a politikai döntéshozókkal ismertettük meg a vitairatot. De jelezni szeretnénk, hogy olyan problémák halmozódtak föl a mi életünkben, amelyek megoldásához a kormány nem elég, az egész nemzetre tartozó ügyről van szó.
Miért nem erősödött meg a gazdaság a falvakban?
Mert a falun megtermelt érték nagy része nem a falvakban hasznosul. Sőt a Magyarországon megtermelt érték nagyon nagy része sem Magyarországon hasznosul. Ahol egyáltalán nincs munka, ott nincs önbecsülés, biztonságérzet. S akinek van munkája, az sem érzi, hogy előrehalad. A nemzeti termék jelentős része adósságtörlesztésre megy el. Az emberek kiábrándultak, mert úgy látják: hiába dolgoznak, az adósság nem lesz kevesebb.
A falusi lakosság nagy része kiszorult a mezőgazdasági munkából, de egy kis része hatalmas vagyont halmoz fel.
A nagybirtok főleg tömegterményt állít elő. Teljesítményének hatása a vidéki társadalomra szinte csak a termőföld fertőzés- és gyommentes állapotban tartásával egyenértékű. A támogatási rendszer a birtokkoncentrációt erősíti. A nemzetközi kereskedelmi láncok az olcsó importáraikkal gyakran épp azokat szolgálják ki, akiknek miattuk vált fölöslegessé a munkája.
Lehet ezen változtatni?
Gazdasági függőségünk van, de 1991 óta idegen hatalom jelenléte nélkül intézzük az ügyeinket. Döntően politikai szándék kérdése a változtatás.
Hiányzik ez a szándék?
A döntéshozók azt gondolják, itt, vidéken már nem igazán van felfogóképességünk az országos gondokra. A tervezett változások arrogáns kommunikációja: két év múlva véleményt nyilváníthatsz rólunk, de egyébként mi ezt azért tesszük, mert neked ez a jó. Ám ezzel az üzenettel sikerre és társadalmi támogatásra nem lehet számítani.
Épp az ötezernél kevesebb lakosú települések a fő haszonélvezői annak, hogy a kormány átvállalja az önkormányzatok adósságát.
Jó, hogy mód lesz tiszta lapot nyitni. De hiányolom, hogy az adósság keletkezésének okaira nem látszik törekvés. Hogyan veszik például figyelembe azt az adósságot, amely nem banki hitelek, hanem halasztott szállítói követelések formájában létezik? A normatív szabályozás elfedi az egyedi különbségeket, amelyek ismerete nélkülözhetetlen lenne annak elkerüléséhez, hogy hasonló csapdák újratermelődjenek. Főként azt kellene elérni, hogy a jövő Magyarországának döntéshozóit jobban vezérelje a mértékletesség, a felelősségtudat és a távlatos tervezés, mint a múltbelieket.
Megvédhetők a falvak? Nem természetes folyamat, hogy a faluból a városba áramlanak az emberek?
Nem. Azért mennek el, mert itt nem érzik otthon magukat. Nem érzik, hogy szükség van rájuk, hogy hasznos tagjai a társadalomnak. De nem érzik ezt másutt sem. A németek, angolok, franciák nem kevésbé „szabadságharcosok”, mint mi – az unión belül megvannak a bevett formái a nemzeti érdekérvényesítésnek –, de a harcunk eredményét egyelőre nem érzékeljük.
Lesz kiút a válságból?
Az emberi gyarlóság juttat minden közösséget veszedelembe – és az önzetlenség, emberi nagyság, áldozatkészség emelheti ki belőle. A jó példa is ragadós, és a rossz példa is. Azoknak, akiket vezetőinknek választottunk, érezniük kellene ezt. Nemcsak politikusokra gondolok, hanem mindenkire, aki a lehetséges példaképként jelenik meg a nyilvánosságban.
Feltétlenül szükséges-e az általános szemléletváltozáshoz valamilyen trauma – ahogyan a XX. században a két világháború szörnyűségei adtak támogatást az európai egység híveinek?
Lehet, hogy tényleg kell valamilyen trauma – de talán nem feltétlenül társadalmi kataklizma. Felismerés, kijózanodás az önzésből, rádöbbenés egymás fontosságára. A háborúk után a városok szenvedték a legtöbbet, élelmiszerhez is csak úgy jutottak, ha tudtak hozni faluról. Erről is szól a vitairatunk: a jövőben stratégiai kérdéssé válik az élelmezési önrendelkezés. Ennek megteremtéséhez erős nemzeti önkormányzás, erős állam kell – amelynek azonban csak egy része a központi hatalom. Öntudatos falusi polgárok nélkül lehetetlen a távlatos országépítés.
