Fantasztikus magyar sikerként könyveli el Orbán Viktor a hétfői brüsszeli alkut, amellyel huszonhét országból huszonöt áldását adta a stabilitásról, a koordinációról és a kormányzásról szóló uniós kormányközi szerződésre. Ennek lényege a decemberben még előbb nemet, aztán talánt mondó, most helyeslő magyar kormányfő szerint az, hogy ki lehet belőle maradni. Egyelőre.

Az eurózónán kívüli tagállamok csak akkor lesznek kötelesek az alkotmányba foglalni a kiegyensúlyozott költségvetés elvét – mi már ezt megtettük –, ha bevezetik a közös valutát, ám addig is részt vehetnek a valutaövezeti csúcstalálkozókon, miközben a szerződés immár áttételesen sem utal az adóharmonizáció szándékára.

A függetlenségi retorikát az önként vállalt uniós tagság ellenére is erőltető magyar kormányzat számára ez a lényeg. Ám a szerződés tartalmának zöme megtalálható egyéb uniós szabályokban is, s éppen az EU magyar elnöksége alatt szigorított növekedési és stabilitási paktum előírásaira hivatkozva folytatódik – immár a kohéziós alapok esetleges megvonásának fenyegetése mellett – a túlzottdeficit-eljárás Magyarország ellen. Az adókérdések pedig német és francia nyomásra terítéken maradnak, csak más formában. A magyar álláspont és utólagos magyarázata azonban mellékszál.

Az igazi kérdés az: ha az euróországok hajlandóak megfizetni a németek által megszabott árat, vajon Berlin (és az Európai Központi Bank) is hajlandó-e megfizetni a válságkezelés árát? A friss alku – amelyben csak a britek és a csehek nem vesznek részt – a piacokban egyelőre reményt ébreszt, hogy a vonakodó német közvélemény a fiskális fegyelemről és kiegyensúlyozott költségvetésről szóló szerződés elfogadása miatt mégiscsak támogathatja Angela Merkel kancellárt az euróválság hatékonyabb megoldásában, a pénzügyi mentőalapokban lévő összegek emelésében. Vagyis abban, hogy megfizesse a német győzelem árát.

Az eurózóna szenvedő perifériája belátja, a válságban a németek maradtak talpon, ők diktálnak. De a valutaövezetből minden jel szerint kifelé tartó Görögország kivételével a válságot Írországban, Portugáliában, Spanyolországban és Olaszországban nem az állami pénzügyek felelőtlen kezelése okozta, hanem például a magánszektor adóssága, a gyengülő versenyképesség és a lassú növekedés, ami kétségessé teszi a megugrott államadósságok törlesztését is. Növekedni kéne minél gyorsabban, és nem csak a nyilatkozatok szintjén. A hétfői szerződés azonban akkor követel fiskális szigort, amikor az európeriféria a kiigazítási kényszer miatt egyre nagyobb gazdasági visszaesést él át. Keddi adatok szerint az eurózónában a munkanélküliség rekordot döntött 10,4 százalékon, az átlagon belül is drámai görög, spanyol és olasz adatokkal. Ezt az árat is megfizeti persze valaki.