USE vagy EU se?
– Tíz évre lesz szükség, hogy a hosszú idő alatt felhalmozódott feszültségeket oldani tudjuk – mondja Angela Merkel német kancellár. A kibontakozást illetően pedig, ha lehet, még több kétséget ébreszt Nicolas Sarkozy francia elnök, aki a minap egy tévényilatkozatában elismerte, hogy hiba volt a görögöket felvenni az eurózónába.
Ennél is továbbment: a tizenhetek eurózónája igencsak kevéssé integrálódott, miközben a huszonhetek uniója túlzottan is összefonódott. S ha hozzávesszük, hogy David Cameron brit miniszterelnök saját euroszkeptikus konzervatív párttársainak ösztökélésére is arra használná ezt a válságot, hogy minél több hatáskört szerezzen vissza London számára az EU központjától, miközben Guy Verhofstadt, az európai liberálisok parlamenti vezére, volt belga kormányfő lényegében amerikai mintára építené föl az uniót, akkor sejthető, hogy rendkívüli idők elé néz az EU. Minden javaslat, amely az asztalon hever, egyszerre ígér valamiféle átmeneti vagy akár hosszabb távú megoldást, és hordozza magában a szétesés, de legalábbis a többsebességes Európa kialakulásának a veszélyét. Ez óriási kockázatot rejt magában minden tagország számára.
– Alapítása óta, több mint ötven éve válságról válságra halad előre az európai közösség – mondta a minap akadémiai előadásában Csaba László közgazdász, és az EU most is valamiféle nemzetek feletti megoldás felé mozdul el, de ennek egyelőre éppen a nem is oly régen elfogadott lisszaboni szerződés szab gátat, amely mérsékelte a föderációs töltekezés iramát, hogy a nemzetállamok szerepét értékelje fel.
Azzal, hogy az európai szellem úgyis utat tör magának, egyetért új dolgozatában Charles Goodhart professzor, a London School of Economics tanára is, aki emlékeztet rá, hogy a valutakígyó halálából született az árfolyam-mechanizmus, amely az összeomlása után átadta a helyét az eurónak.
– Ez a válság azonban más – jegyzi meg –, mert nem csupán gazdasági, jelen esetben az államadósság felhalmozódását tükröző, hanem politikai is. Két okból. Egyrészt a görög válság kirobbanása óta eltelt bő másfél évben vezetők szűk csapata próbálja kezelni a válságot. Merkel és Sarkozy, valamint Christine Lagarde, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) vezérigazgatója, a vajmi csekély legitimációval rendelkező Herman Van Rompuy, az Európai Tanács és José Manuel Barroso, az Európai Bizottság elnöke. Október vége óta ők alkotják a Frankfurti Csoportot (mert az EKB székhelyén találkoztak, amikor a jegybank éléről távozó Jean-Claude Trichet-t búcsúztatták és méltatták).
Most már kormányfők és kormányok sorsáról is döntenek, mélyen beavatkoznak a tagállamok belpolitikájába –az euró védelmében persze. A másik ok az, hogy az európai integráció is az elit kezében maradt, a folyamat elszakadt a polgároktól, akik hitelező és adós országokban is egyforma kétkedéssel figyelik a történteket és kényszerítik a politikai vezetőket a vélt nemzeti érdekek erőteljes képviseletére. Ez persze a hitelezők esetében inkább lehetséges.
Goodhart szerint mélyreható politikai reformot kellene végrehajtani, közvetlenül választani az Európai Bizottság elnökét, a testületet felruházni az adóztatás jogosítványával, de szoros európai parlamenti ellenőrzés alatt. Elismeri, javaslata még mindig korainak ítélhető, bár hasonló gondolatok már 1993-ban megfogalmazódtak. Nem kéne a spanyolviaszt újra feltalálni.
A válság persze a hitelező országok között is rendet vág. A lassú növekedési pályára kerülő, nagy deficittel küzdő, eladósodott és a legjobb hitelminősítés megtartásáért küzdő Franciaország másodhegedűssé vált Németország mellett, ezért kényszerül Sarkozy mindenben engedni Merkelnek, aki kezdeti húzódozása, tétovázása után egyre inkább meghatározhatja az irányt. S az irány szerinte a több Európa stabil német modellje, önkéntes résztvevőkkel. Érdekes, hogy a Merkel-kormányt amúgy élesen bírálva azt mondta Joschka Fischer volt német külügyminiszter is, hogy egy időre el kell felejteni a 27-ek Európáját, mert ennyi ország úgysem tud egyetértésre jutni.
Az euró megvédésében, mint célban egyetértés mutatkozik – vagyis „legyünk” –, bár az utóbbi bő másfél évben szinte minden lépés hitelét vesztette. Silvio Berlusconi olasz kormányfő távozásának híre már csak néhány percre villanyozta fel a piacokat. Mert a „hogyan védjük meg az eurót” kérdésében nincs egyetértés.
Ezt a jelenséget igen egyszerűen ábrázolja a Nobel-díjas amerikai közgazdász Paul Krugman, aki Venn diagramján az egyik halmazba helyezi a politikailag elfogadható elképzeléseket, a másikba a válságot eséllyel megoldó lehetőségeket. A két halmaz sehol nem fedi át egymást. Közelítésük módján folyik a vita, amely eltarthat valóban tíz évig, de a folyamat bármikor felgyorsulhat és előre nem jelezhető fordulatokat vehet.
– A Krugman-féle két halmazból a politika próbál szemezgetni a kibontakozás reményében, s ennek nyomán jelenleg három forgatókönyv hever az asztalon – mutat rá Mark Leonard, az Európai Külkapcsolati Tanács kutatója.
Az első: megy minden tovább, mint eddig, de ez persze az eurózóna felbomlásának veszélyét hordozza magában, mert most már nem a kis Görögország a tét, hanem a nagy Itália. A második: Németország eléri, hogy módosuljon a lisszaboni szerződés, az eurózóna zárja sorait szorosabbra, hozzák létre a közös pénzügyminisztériumot (kincstárat), hogy a közös kamatpolitika mellé odahelyezzék a közös fiskális politikát, legalább alapjaiban. Az Európai Bizottság pedig vigye a Bíróság elé a laza tagállamokat, amelyeknek továbbra is elsősorban a német stabilitási vágyat kellene kielégíteniük, vagyis rendet kéne tartaniuk a költségvetésükben.
De ez sem kezeli az alapproblémát, hogy nincsenek kiegyenlítő mechanizmusok a gazdag északi magban felgyűlő folyó fizetési mérlegtöbbletek és a periférián felszaporodó deficitek között, bár jórészt ugyanazon jelenség két oldaláról van szó. Berlin hallani sem akar ilyesmiről. Ezen eshetőség kockázata, hogy az eurózóna több tagja is inkább a kiválás mellett dönt, ugyanakkor megcsillan benne az Európai Egyesült Államok (United States of Europe, az USE) lehetősége.
A harmadik lehetőség: mivel a lisszaboni szerződés módosításához mind a 27 tagállam egyetértésére szükség van, ezért inkább kormányközi szerződés révén „élcsapat” szerveződik, amely aztán megszabja az egységes belső piac játékszabályait, lényegében nem hagyva mozgásteret a kívül maradó briteknek. Ha ebbe az irányba fejlődne az unió, azzal saját létét veszélyeztetné, ráadásul föderalisták nélküli föderáció jöhetne létre, amelyben a Bizottság, az Európai Parlament és Bíróság labdába sem rúg. Az USE és a semmi között még akadhatnak együttműködési formák szép számmal, de nagy kérdés, hogy az ésszerű válogatásra hagynak-e a piacok tíz, vagy akár csak egy évet is.
