A görögök megkapják a nekik korábban megszavazott 110 milliárdos segély esedékes részletét, mert azok szerint, akik számítanak – Merkel, Sarkozy – legalább részben teljesítik azokat a takarékossági előírásokat, amelyeket a donorok előírtak nekik. Minden megszorítás szerzett jogok, kedvezmények, jövedelmek tucatjainak elvonásával jár, ilyenformán semmi csodálnivaló nincs abban, ha a görög munkavállalókból és szakszervezeteikből hiányzik az a belátás, ami a kormányukban megvan. Ha jól olvasom, amit olvasok, a görögök inkább abban hisznek, hogy az euróövezeten kívül is van élet, ergo ők jobban járnának, ha megszabadulnának a közös valuta kényszerzubbonyától. Párban jár ezzel a meggyőződéssel, hogy a görögök kimentésétől ódzkodó, abba beleunt, pénzét féltő euróövezeti országok egy része maga is úgy gondolja, hogy áldás volna szabadulni Athéntól.

Mivel az euróövezetben semmiféle mechanizmus nincs arra nézve, hogy netán az egyik tag kiválik (ilyesmivel az euró létrehozásakor nem számoltak), csak annyi a bizonyosság, hogy a görög államcsőd zűrzavart, ha nem épp katasztrófát idézne elő az európai pénzügyi rendszerben. Senki nem tudja ugyanis, hogy a görögök hovatovább GDP-arányos 150 százalékra rúgó államadósság-leveleit ki, melyik bank és milyen arányban birtokolja; kinek mit kéne veszteségként leírnia, és ez milyen hatással lenne az illető bank tőkeellátottságára, hitelezési politikájára stb.

Merkel és Sarkozy, kivált az előbbi, ennek megy elébe. Az, hogy az euró övezet és a közös valuta érintetlenül fennmaradjon, szépítés nélkül kimondom: elsősorban germán érdek. Senki nem keresett annyit az eurón, mint a németek – bár itt a logikai levezetéstől, annak bonyolultságamiatt, tartózkodnék. Kérem az olvasót, fogadja el. Németországnak egy pontig semmi se drága, amit Európa bajba jutott déli (lágy) altestének a kimentéséért fiztetnie kell, mert a pénz így vagy úgy, de visszajön. S akkor megpróbálok „görög aggyal” gondolkodni.

Azok a lázongók, akik nem hajlandók hitelből szerzett jómódjukról lemondani, nyilván arra bazíroznak, hogy ha egyszer az euró oly drága kincs a németeknek, akkor áldoznak még többet is „miránk” anélkül, hogy nagyon nadrágszíjat kéne szorítani. Ebben is van rendszer. De abban is, hogy ha Görögországmonetáris politikáját nem Brüsszelben és Frankfurtban határoznák meg, akkor Athén, visszatérve eredeti valutájához, a drachmához, sokkal nagyobb játéktérrel rendelkezne. Csakhogy ehhez a ma megtermelt összes jövedelem úgy felét föl kéne áldoznia, amibe belerokkanna az ország. Ez az, ami ezen a gondolati rendszeren kívül marad.

Mi, magyarok nem érezhetjük az eurót bilincsnek, mert nincs nekünk. Viszont ha volna, akkor a svájci frank árfolyama kicsit se érintene bennünket. Akkor az árfolyamváltozások, konverziók mellettünk rohannának el.Mint látni, a történet nem erről szól. Egy költekező, rosszul tervező, rosszul kalkuláló ország euróval és euró nélkül is nagy bajba tud jutni, esetleg olyanba, aminek a méreteit még maga sem látja előre, hacsak a piacok beárazásaira (adósságkockázati felár) nem tekint.