A globális pénzügyi válság, a gazdasági válság, a görög válság és nyomában az eurózóna válsága akkor kopogtatott az EU ajtaján, amikor a hosszú alkotmányozás nyomán a tagállamok belefáradtak az egyre mélyebb integráció erőltetésébe. Különösen Németországban: a Kohl-érával ellentétben az uniós érdek nem kerülhet a nemzeti fölébe. A vívmányokat, az eurót meg kell védeni, s ebben vezető szerepre is tör Berlin, de saját magát nem vetné alá további brüsszeli procedúráknak.

A kiegyensúlyozott költségvetés követelményét alkotmányba foglalta, s ezt várja a többiektől is. Ennek nyomán a hatáskörök éppen hogy a nemzeti szintre ereszkednek vissza. A friss válság azonban egyértelművé tette, hogy a pénzügyi unió aligha működhet hatékonyan fiskális, politikai unió, de legalább a gazdaságpolitikák sokkal szorosabb összehangolása nélkül. Szuverenitásuk további szeletét a tagállamok azonban nem adnák. Valamit mégis tenni kell, mert az euró és az eurózóna hitele megingott. A piacok kétlik, hogy meg lehet menteni a nyakig eladósodott görögöket vagy másokat, ha még több hitelt adnak nekik.

További kétségeket ébreszt, hogy elegendő-e pusztán a hatalmasra duzzadt deficitek és adósságok miatt szétrobbant növekedési és stabilitási paktumot helyreállítani, a fiskális szigort erősíteni, ahogy a németek szorgalmazzák. Az eurózóna válságának gyökere ugyanis nem a büdzsék lazításában keresendő, hanem a belső egyensúly megbomlásában, a folyó mérlegek egyenlegeinek szétválásában, a déleurópai tagállamok versenyképességének folyamatos romlásában.

Spanyolország például többletet halmozott fel a költségvetésében, a gazdaság mégis rohant a katasztrófa felé az eurózóna által teremtett hitelbőség, ingatlanpiaci boom, a rugalmatlan munkaerőpiac és a magánszektorban emelkedő adósság miatt. Senki sem szólt, hogy baj lesz. A franciák ezért a gazdaságpolitikai irányítást fűznék szorosabbra, amiből viszont a németek nem kérnek, nehogy a nehezen visszaszerzett versenyképességükből kelljen leadniuk. Mindenki rakjon rendet a saját háza táján.

A dél-európaiaknak, íreknek bércsökkentéssel, adóemeléssel, népszerűtlennek ígérkező reformok megindításával kell visszaszerezniük versenyképességüket. Az előttük álló nagyon göröngyös út egyben arra is figyelmeztet, hogy a valutaövezeti jelöltországoknak csak akkor érdemes csatlakozniuk, ha már hatékony intézményekkel, versenyképes gazdasággal és az állandó alkalmazkodásra felkészített társadalommal rendelkeznek. Addig nem.