Mindkét feltételezés jogos, bár amit feltételez, az érthetetlen. Érthetetlen a stratégia hiánya, hiszen nyolc év ellenzéki lét elégséges idő lett volna a felkészülésre. De érthetetlen azért is, mert tudjuk, hogy ez idő alatt a Fidesz műhelyeiben komoly elemző, programalkotó tanulmányok készültek. Hol vannak ezek a munkák, és hol vannak a kidolgozóik? Érthetetlen az is, hogy kétharmados többséggel megtámogatva az Orbán-kormány nem mer kiállni a választói elé, ráadásul akkor, amikor már minden hatalmi pozíciót elfoglalt, élvezi a polgárok többségének bizalmát, és a kormányzati ciklus elején vagyunk.

A nem meri vállalni feltételezését indokolja a beharangozott strukturális reformok meghirdetésének helyszíne, egy művelődési ház, annak társasági jellege és a névadás: Széll Kálmán Terv. Nehogy valaki is „csomagra”, netán Orbán- vagy Matolcsy-csomagra gondoljon, ami különben is méltatlan lenne Magyarország újjáépítésének programjához. Hiszen – mint ezt Orbán Viktortól korábbról tudjuk – a szerkezeti reformok Magyarország újjáépítését jelentik. Navracsics Tibor ezt meg is erősítette, amikor a Széll Kálmán Tervet Magyarország felemelkedésének zálogaként jellemezte. Navracsics miniszterelnök-helyettes úr vagy nem ismeri a tervet, vagy nem mer mást mondani a PR-műhelyekben megformált, kiadott jelszónál – erre a következtetésre juthatunk a gazdasági miniszter előadása után.

Matolcsy György részletesen ecsetelte a magyar állam adósságfelhalmozásának történetét a hetvenes évektől – na, nem éppen napjainkig, mert a második Orbánkormány hozzájárulásáról mélyen hallgatott. Mint ahogy hallgatott a kilencvenes évekbeli Széll Kálmán, Bokros Lajos drasztikus adósságcsökkentő csomagjáról is, aminek a hasznát, nagyobb részt, az első Orbán-kormány zsebelte be. A felemás múltelemzés a második Orbán-kormány eddigi teljesítményének feldicsérésével zárult; az utolsó tíz hónapot a miniszter hihetetlenül sikeres időszaknak nevezte a magyar gazdaságban. Csak a siker fokmérőinek bemutatásáról feledkezett meg, amit nagyon helyesen tett, mert így legalább nem másította meg a tényeket. Mint például azt, hogy az elmúlt évben a viszszamenőlegesen kivetett válságadókkal, a magánnyugdíjpénztárakba való járulékátutalások felfüggesztésével és más különféle közgazdasági bóherkodással sem tudták teljesíteni a kitűzött deficitcélt (amit eredetileg nem is akartak – úgyhogy ez a program talált, süllyedt). Hogy az infláció meghaladta az előző évit, és az utolsó hónapokban felfelé vette az irányt, hogy a jegybanknak fel kellett függeszteni a kamatvágás pályáját és a gazdaság hosszú távú érdekét figyelembe véve kamatemelésre kényszerült. Hogy a munkanélküliség ősz óta emelkedik, ez év januárban szokatlanul nagy mértékben, majdnem százezer fővel megugrott, mert leállították az előző kormány közmunkaprogramjait és a helyükbe még nem lépett be más, késésben van ugyanis a Nemzeti Közfoglalkoztatási Program pályázatainak meghirdetése. S nem utolsósorban, hogy miközben a válságból kifelé tartó világban mindenütt növekednek a beruházások, nálunk 2010 utolsó negyedévében a legrosszabb időkre emlékeztetően, 8 százalékkal zuhantak, amiben a leállított fejlesztéseknek, projekteknek, és az Orbán-kormány kiszámíthatatlan, megdöbbentő rögtönzéseket bemutató gazdaságpolitikájának meghatározó szerepe van.

Az elmúlt nyolc év alatt felturbósodott államadósságra való hivatkozás a jól ismert politikai tornagyakorlatokon túl arra is jó volt, hogy bizonyítsa az Orbán–Matolcsy-kabinet új gazdaságpolitikai elkötelezettségének szükségességét. Azt, hogy az eddig hangoztatott, radikális adócsökkentésekkel megtámogatott, megszorítások nélkül fellendülést és foglalkoztatásbővülést ígérő gazdaságpolitika helyett most az adósság- és deficitcsökkentés került a politika homlokterébe, amivel ugyanazt a 4–6 százalékos növekedést lehet majd 2013-tól elérni, mint a korábbival. Legalábbis Matolcsy György szerint, aki mindkét koncepciót jegyzi. Csak azt nehezen tudjuk feledni, hogy a most vallott, egyensúlyra törekvő pályát milyen megvetően utasította el még fél évvel ezelőtt is, és nyilvánította porosnak, ódonnak, lejárt szavatosságúnak…

Ám azt el kell ismerni, a most kitűzött célok helyesek, nevezetesen, hogy határozottan csökkenjen az államadósság (2014-re a GDP 66 százalékára a mostani 80 százalékról), az államháztartás hiányának további folyamatos mérséklésével, három százalék alatt tartásával megakadályozható legyen az adóssághegy visszanövése, és kikerüljünk a túlzottdeficit-eljárás hatálya alól. A meghirdetett ambiciózus fiskális konszolidáció ismeretében különösen érthetetlen azonban Orbán Viktor nemrég tett megjegyzése az euróövezethez való 2020 körüli csatlakozásról. (A miniszterelnök úr vagy nem hisz az államháztartás tartós stabilizálásában, Magyarország újjáépítésének sikerében, vagy hisz, csak nem szereti az eurót, viszont szereti az izgalmakat, az árfolyamkockázatokat és ragaszkodik a saját, önálló monetáris politikához).

A Széll Kálmán Terv harmadik célja a gazdaság tartós lendületbe hozása, amit előadói szerint a tervben lefektettek megalapoznak, és általa Magyarország a régió sereghajtójából ismét az éllovasává válik. Ez a régi-új gazdaságpolitikai cél is üdvözlendő, s elvileg még összhangban is lehet a fiskális konszolidációval. Azaz elképzelhető olyan program – akár még ha nem is heterodox jellegű, mint volt Bokros Lajosé –amely az államháztartás szerkezeti átalakításával tartósan magas növekedési pályát eredményez, ha azt a befektetők hitelesnek tartják, bíznak benne. Sajnos, amit a Széll Kálmán Társaság ülésén elhangzottakból megismerhettünk, az nem az. Több okból sem.

1. A hallottak nem javítottak a kormány tíz hónap alatt erősen megcsappant hitelességén. A piacok, a befektetők tíz hónapja várnak a többször beígért strukturális reformok meghirdetésére, s ez idő alatt a kabinet éppen most hatodjára halasztotta el ezt. A várakozások hiteles reformcsomagra irányultak, amit viszont a kormány tálalt, se nem hiteles, se nem reform. A Széll Kálmán Társaság ülésén még azokat az intézkedéseket sem említették, amelyeket előzőleg kiszivárogtattak. Így lehetett előállítani a teljes információs káoszt, ami politikailag nagyon rugalmas kormányzásra ad lehetőséget, hiszen senki nem tudja, mi az, ami érvényes, és mi az, ami nem. Pontosabban, vannak, akik kicsit jobban tudhatják, így a kiváltságosok, akik a tévében prezentált összejövetelt követően zártkörű összejöveteleken többletinformációkat kaphattak. Ám ez a megoldás a választópolgárok többségét mélyen sérti, és hozzájárul a kormány belső bizalmi tőkéjének apadásához.

2. A hallottakból, de még a zárt körökből kiszivárgottakból sem áll össze koherens program, az ígéretekkel szemben minden maradt az ötletelés szintjén.

3. A célok elérésének eszközei kidolgozatlanok, a terv írói mégis képesek százmilliárdokban összesített várható eredményekről szólni.

4. Ami konkrétumot a terv tartalmaz, az vagy pitiáner kiadásfaragás, vagy riasztó bevételnövelés. Az előbbihez sorolom a miniszterek csökkentett fizetett szabadságát és a párttámogatások befagyasztását. Az utóbbihoz az adózás korábban meghirdetett rendszerének azon pontokon való felülírását, ahol azt nem kellett volna tenni, mert növekedés-visszafogó hatása van (ahol meg kellett volna, l. személyijövedelemadó-rendszer, ott nincs szó korrekcióról). Az elektronikus útdíj kiterjesztése pedig határozottan inflációs hatású.

5. A bankadó felemelésére a pénzintézetek nemcsak a díjtételek növelésével fognak válaszolni, hanem aktivitásuk viszszafogásával is, ami korlátozza – hitelpénzrendszerben különösen – a növekedés felfutását. (Úgy látszik, erre a bankszövetség hiába figyelmeztetett.)

6. A terv nem számol a másodlagos gazdasági hatásokkal, mint például a segélyek megugrásával, ha a munkahelyteremtés nem tudna lépést tartani a munkaerőpiacra és a nyugdíjrendszerre vonatkozóan meghozott intézkedésekkel, amire bőven van esély. Ugyanígy nem számol a keresletmegszorítások növekedési, költségvetésbevételi hatásával sem. Vagyis a 900 milliárd forintos tervezett költségvetési kiigazítás ténylegesen jóval kevesebb lehet, ami a végrehajtás erős lefelé mutató kockázatára utal.

7. A bejelentettek szemernyit sem javítottak a cégek vállalkozási feltételein, sőt fokozódott a szabályozási környezet bizonytalansága, ami korlátozza a beruházások felfutását, noha a program a beruházási hányad lényeges növekedésével számol. 8. Az előző rendszerből szerzett tapasztalat, hogy az elfojtott infláció idővel többe kerül, mintha engedték volna az áremelkedést érvényesülni, és a fogyasztó alkalmazkodása is renyhül. Erre lehet számítani, ha a kormány el akarja érni a háztartások „rezsiköltségeinek befagyasztását”. Ingyenebéd ugyanis – mint tudjuk – nincs.

9. Nagyon megkésettnek tűnik a 2012-től beindítani szándékozott Nemzeti Közmunka Program.

10. Az államháztartásba átszervezett magán-nyugdíjpénztári megtakarítások folyó kiadások finanszírozására való felhasználása tovább tágítja a később betömendő lyukat a költségvetésben.

A hivatalos tavasz első napján annyi történt, hogy a kormány bejelentette: elindul az adósságcsökkentés felé, amit jó iránynak tartunk. A cél eléréséhez szükséges eszközök – a magán-nyugdíjpénztári megtakarításokon és a pluszadóterheléseken túl – azonban oly mértékben homályosak, kidolgozatlanok, hogy kétségbe vonják az egyensúlyi célok tarthatóságát, és messze nem adnak választ arra a kérdésre: mitől lesz itt növekedés?

A szerző közgazdász