Holnap leáll a BKV. Badarság... Talán az. De két napja a Malév-gépekről se hittük, hogy nem szállnak fel. Hiába billegett már jó ideje a fizetésképtelenség határán. Mégse gondoltuk. Elvégre az illetékes tárca mindenhol kereste-kutatta a befektetőt.

Bizonyosan meg is találták volna, ha az a fránya unió nem avatkozik ismét be. Elvégre Orbán Viktor is azt mondta: akkor ütött be a ménkű, amikor az EU megtiltotta a cég támogatását. Előtte szabadon önthették bele a milliárdokat. De semmi pánik, karakán kormányunk bevetette a csődtörvényt, és odaküldte a csődbiztosok legjobbikát. Mindhiába. Még az ő keze se nyúlt át a határokon.

Írországot és Izraelt pedig hidegen hagyta hős (gazdasági) honvédő háborúnk, és lefoglalta a ki nem fizetett gépeket.

S ebben néhányan máris megtalálták az okot és a magyarázatot. Holott az Abu-Dhabiból hazarepülő Rogán Antal – nem mellesleg az Országgyűlés gazdasági bizottságának elnöke – is megüzente: ideje szembenézni azzal, hogy nem lehet a hibát mindig másokban keresni, a megoldást kívülről várni. Nem Orbán Viktornak címezte. Inkább Budapest főpolgármesterét szólította meg, aki hónapok óta hiába vár a BKV megsegítésére.

Már ígéret sincs, mint nyáron az adósságállomány szanálására adott szó. Csak baráti tanácsok, kicsinyes utalások, olcsó közlemények. Mindez csak a csomagolás. A népnek felmutatott zörgő papír. A lényeget már alig fedi. A kormány – a minisztériumok már rég megtették – magára hagyja Budapestet. Meg azt a másfél millió embert, aki közösen közlekedne. Mindenki nézzen magába végre, és oldja meg egymaga.

A Malév megmentésére küldött csődbiztos tanácstalanul lehulló kezével elveszni látszik a cégbe ölt sok milliárd. S ennél sokkal több is. Az államba vetett ősbizalom. A racionalitás nélküli hit, hogy a köz által is finanszírozott szolgáltatások mindig elérhetőek maradnak. Holnap is kinyit az iskola, elindul a busz, jön a vonat, rendel az orvos. Ha Gyurcsány kormányoz, ha Orbán. Ha elkúrtuk, ha szabadságharcot vívunk. Ha liberális gazdaságpolitikát folytatunk, ha unortodoxot. Ha nem ígérnek semmit, s akkor is, ha az államadósság visszafizetését, az életkörülmények javulását és gazdasági fellendülést ígérnek egyszerre.

Nem tudjuk, mi lenne, ha még mindig Gyurcsány ülne ott, vagy Bajnai, vagy Demszky. Lehet, hogy ugyanez. Talán nem.

A ritkuló busz megállójában vacogva, a honi légitársaság befizetett járatára hiába várva mindez érdektelen. Mert közben egyre feljebb kúszik a kínzó felismerés: holnap bármi lehet. S a gondolat erősödésével párhuzamosan porlad el a lojalitás. Az össznépi megértés, ami segít lenyelni a szociális juttatások megnyirbálását, az adók emelését, az új közterheket, az egyre szorosabb állampolgári fűzőt. S a helyén támadó űrbe lassan benyomul a düh.

A Malévval együtt a remény is a földhöz ragadt.