Nehéz azt fehéren-feketén megítélni, hogy a magánnyugdíj-pénztári rendszer megszüntetése helyesen történt-e meg – mondta Oszkó Péter, volt pénzügyminiszter a Stabilitás Pénztárszövetség konferenciáján. Nagyon sok változót kell vizsgálni ahhoz, hogy el lehessen dönteni, a tőkefedezeti vagy a felosztó-kirovó rendszer a jobb-e. Alapvetően azért mégis egy szempont az, ami mentén dönteni kell. Amennyiben a tőkefedezeti rendszer bevezetése idején a kamatterhek elmaradnak a kifizetés időszakában az államháztartás válláról levett súlyoktól, vagyis az állam spórolni tud, akkor életképes a rendszer.

Ehhez azonban azt figyelembe kell venni, hogy a politikai döntések mentén változik a kamatteher – ez most jellemzően növekszik. Ráadásul a demográfiai helyzetre, a népesség összetételére is tekintettel kell lenni, vagyis a képlet értékelése egyáltalán nem könnyű.

Kifejtette: pénzügyminisztersége idején maguk is vizsgálták, érdemes-e a magánnyugdíj-pénztári rendszert megszüntetni. Pusztán számszaki kalkulációk és több évtizedre előremutató tanulmányok mentén azonban arra az álláspontra jutottak, hogy egy ilyen lépést követő néhány évben valóban nyereséget lehetett volna elérni, ám ennek fejében viszont később, több évtizeden keresztül az államháztartás veszteségeket vállalt volna magára, s ezt kénytelen lett volna elkönyvelni. Ezek mentén úgy döntöttek, a megszüntetést nem szabad végrehajtani.

Ezt végül az új kormány mégis megtette, s akkor azt ígérte, hogy a vagyon mintegy felét az államadósság csökkentésére használja fel, mintegy 20 százalékkal az idei költségvetést foltozza be, 10 százalékot a reálhozam kifizetésére fordít, újabb mintegy 10 százalékot a BKV és a MÁV konszolidációjára használ, s a maradékkal ismét csak az államadósságot mérsékli. Ebből azonban egyelőre csak annyit lehet tudni biztosan, hogy a vagyon részét képező állampapírokat bevonták, és a reálhozamokat kifizették. Előbbi eredményeként jelentékeny mértékben csökkent is az államadósság.

A piaci szereplők azonban egyáltalán nem vették ezt olyan mértékben figyelembe, mint ahogy ezt a kormány szerette volna, s mint ahogy ennek kommunikációjában súlyt adott. Ennek az a magyarázata – fejtegette a volt pénzügyminiszter –, hogy az államadósság csupán egyetlen eleme a rendszernek.

Vagyis lehet, hogy mérséklődött az államadósság, ám az állampapírpiacon a pénztárak vagyonának zuhanása miatt a belföldi szereplők lényegében kiestek, a külföldi alapok viszont sokkal nyugodtabbak, ha egy likvid, gyors lépésekre lehetőséget adó piacon vannak jelen. Ez tehát azonnal ellentmondást okozott, s már ebből a szempontból sem egyértelműen pozitív az eredmény.

Ráadásul a kormány választott gazdaságpolitikája miatt nőtt a kamatfelár. Az ebből fakadó finanszírozási költségnövekedés pedig meg tudja haladni a államadósság csökkenéséből fakadó megtakarítás szintjét, ez pedig azt jelenti, hogy az elszámolásánál semmilyen pozitív elmozdulást nem okoz az adósság megkurtítása.
Ebben a helyzetben a kormány úgy látta, nem kizárólag az adósságmérséklés felé kell fordulni, hanem a mozgásterét behatároló devizahitelekkel kell kezdenie valamit. Erre azonban a lehető legrosszabb válasz született meg – fejtette ki Oszkó Péter.

Ez ugyanis nyomás alá helyezte a bankrendszert, ráadásul a kormány szándékaival éppen ellenkezőleg az ország megítélésének a romlásához vezetett. Ebből is kifolyólag olyan forintgyengülés következett be, amely révén az államadósság szintje visszament csaknem a kiindulási pontra, azaz 82 százalékra.

A vagyon felhasználása tehát olyan ügyetlenül sikerült, hogy jelen árfolyamszint mellett nem látszik semmi az államadósság csökkentéséből. Oszkó Péter úgy látja, ha a pénztári vagyon jelentékeny részét az kabinet a devizahitelek problémáinak kezelésére költötte volna, akkor ugyan az adósság visszaesése – a korábbi árfolyamokon – nem lett volna annyira látványos, ám a visszaemelkedés is lényegesen kisebb lett volna.

Mindezek alapján nagyon úgy látszik, hogy a gazdaságpolitika terén a kormány „rossz lóra tett” – jelentette ki. Hiszen az említett lépések mellett olyan átcsoportosításokat végzett, amelynek eredményeként, az volt a cél, hogy egyes rétegeknél a növekvő megtakarítások segítségével a belső fogyasztást élénkítik. Ez viszont nem jött össze, ráadásul az említett átcsoportosítások miatt a gazdasági szereplőknek sem maradt több pénzük. A bankrendszerre nehezedő nyomás miatt viszont a – gazdaságot élénkítő – hitelezés is nagyon lelassult.

Oszkó arra világított rá, hogy a visegrádi országokban jövő évben a hitelezés növekedése 3-4 százalék között lesz, míg például Romániában vélhetően eléri a 6 százalékot is. Esetünkben viszont a különböző elvonások miatt a kihelyezhető forrásokat elvonja a költségvetés. Mindezek alapján oda jutottunk, hogy a régióban itthon lesz a legalacsonyabb a növekedés, és a választott gazdaságpolitika miatt a nyugdíjvagyonból fakadó védőháló is elfogyott. Ez vezetett oda, hogy újat kellett találni, s ez lett az IMF – magyarázta a volt pénzügyér.

Mekkora pénzről is van szó?

A nyugdíjpénztári vagyon átadása június 12-ig rendben lezajlott – ezt már Borza Gábor jegyezte meg a Stabilitás Pénztárszövetség részéről. Előadásában rámutatott, hogy míg az első negyedévben a taglétszám 3,11 millió volt és a vagyon meghaladta a 3162 milliárd forintot, addig a félév végére előbbi 100,6 ezerre, míg a vagyon 244 milliárd forintra zuhant. Egyetlen pozitív fejlemény történt ezzel kapcsolatban: az egy főre jutó átlagos vagyon 1,016 millió forintról 2,427 millióra emelkedett.  Előadásából kiderült, hogy a pénztári működés 13 évéből eddig öt évben kellett a tagoknak negatív reálhozam-alakulást elkönyvelni. Ebből a legnagyobb a válság kirobbanásakor, azaz 2008-ban történt.

A mérleget megvonva elmondta, hogy végül is 2,98 millióan léptek vissza, míg az átadott vagyon 2946 milliárd forint volt, a reálhozam-kifizetés pedig 215 milliárd forintot tett ki. Jellemzően azok a tagok nem jutottak ilyen kifizetéshez, akik esetében a hosszú távú befektetés nem valósulhatott meg, így több között éppen a válság kirobbanáskor lettek pénztártagok.

Borza Gábor kitért arra is, hogy jelenleg a működési költségeik a befizetések 0,9 százalékát, a vagyonkezelésre fordíthatóak pedig ugyanennek a 0,2 százalékát teszik ki. Bába Julianna, a szervezet elnöke hangsúlyozta: ez jelenleg a legfontosabb kérdés, hogy erről tárgyalásokat kezdjenek a kormányzattal, s az elmozduljon az ezzel kapcsolatos álláspontjáról, vagyis valamilyen formában a működési költségeiket növelni tudják. Ilyen költségszint mellett ugyanis a működés nem fenntartható.

Oszkó Péter elégedett lehet