Körmönfont válaszaikban legalábbis egyértelművé teszik, hogy a magyar kormány minden pontját betartja a tavaly kapott 20 milliárd eurós hitelcsomagról szóló szerződésnek - aztán, mintegy mellékesen, odabiggyesztik a mondat végére, hogy "természetesen" alternatív makropályáról is tárgyalni fognak a hitelnyújtó nemzetközi szervezetekkel.

Érthető ez a megfontoltság. Nem azokat az időket éljük, amikor a magyar állam bizakodva fordulhat kölcsönért bárkihez a világban. A pénzszűke arra kényszeríti a pénzvilágot, hogy oda helyezze ki a tőkét, ahol annak megtérülése garantált. Amikor nálunk erősebb gazdaságú országok is sorban állnak, nem biztos, hogy sor kerül Magyarországra a pénztárzárás előtt. Ráadásul lassan múló tapasztalat, hogy nem a legkörültekintőbben bánunk a felvett pénzzel.

A magyar kormány tehát nem állhat a nyilvánosság elé azzal, hogy bár szükség van a megszorításokra, de a növekedés érdekében a tervezettnél némileg magasabb államháztartási hiányt vállal. Még úgy sem, ha egyben biztosítja a hitelezőket, hogy a hiány emelkedése a szerkezeti reformokat szolgálja. Ezt békeévekben simán elfogadná a pénzpiac, most nem.

Bajnaiék, ezt felismerve, a kezdeményezést átengedték a hitelnyújtóknak, az IMF-nek, a Világbanknak és az Európai Uniónak. Mondják ki ők, ha van némi mozgástere a magyar kormánynak, ami még nem veszélyezteti a válságkezelő program végrehajtását, viszont lökést adhat a gazdaságnak. Remek alkalom erre, hogy a kormány a napokban épp ezeknél a szervezeteknél gyűjti az aláírásokat a leckekönyvébe, azaz legitimálja a programot a hitelezőkkel.

Ha a miniszterelnök és a pénzügyminiszter kellően óvatosan járt el, akkor a hárommal kezdődő hiányszámot már tesztelték is azoknál, akiknek most ki kellene mondaniuk, hogy ez részükről elképzelhető - így nem szaladnak bele egy "nem"-be. Az előterjesztett Bajnai-csomag már az "igen" megalapozása lehetett.