Az elbocsátások ellen nem sokat tud tenni állami akarat. Hol recesszió van, ott recesszió van. Születhetnek akármilyen jól kidolgozott munkahelymegőrző programok, azok legfeljebb tűzoltásra jók - persze minden így megmentett munkahely számít, de amíg a piac, a gazdaság szereplői nem bíznak a fellendülésben, néhány forint támogatásért cserébe nem fogják fenntartani az állásokat. Megrendelés híján csak a belépőkártyagép dolgozik majd többet, más nem nagyon. Még támogatással együtt is sokba kerülne a tulajdonosoknak, hogy ásítozó, unatkozó munkások dologtalanul lődörögjenek a gyárudvaron.

A nyugdíjrendszer már valóban az állam kompetenciája. Pech, hogy éppen most kell hozzányúlni. Ahogy a leépítések, a munkában töltött évek kitolásának kényszere is szinte egyszerre szakadt a világ nyakába. Erre a problémára gyorsan kell választ adni - minden egyes év késlekedés milliárdokban mérhető pluszterhet jelent az államháztartásnak. Ahogy öregszik a társadalom, mind kevesebbek befizetése fedezi a többiek ellátását. Néhány ország - köztük Magyarország - különösen nehéz helyzetben van, belátható időn belül többen lesznek az ellátandók, mint az ellátottak.

A hagyományos társadalombiztosítási rendszerben ez nem lesz kezelhető. Kiterjedt öngondoskodás nélkül elfogy a muníció. Újabb csavar a történetben, hogy a válság a tőkepiacokat is megfertőzte (sőt, az volt a vírushordozó); márpedig az öngondoskodás fontosságát nehéz elhitetni azokkal, akik a pénztári számlájukat vizslatva azt látják, hogy kevesebb rajta a pénz, mint egy évvel ezelőtt.

Ami gondot okoz a minisztériumi dolgozószobákban, gond a családi nappalikban is. A munkaadók amúgy sem a negyvenes-ötvenes éveikben járókra vadásznak manapság, most meg azzal kell szembesülniük, hogy pár évet rá kell húzni a nyugdíjig. A hírek közben másról se szólnak, mint megszűnő munkahelyekről. Vagyis arról, hogy tetterős, becsvágyó fiatalokkal kell megmérkőzniük a megmaradt állásokért.

Órák telnek el a tervezéssel, gyűlnek a számokkal teleírt lapokból összehajtogatott papírhajók, de a stratégák nem találnak rapid megoldást. Olyat sem, amely hosszú távon hat, de nem fáj. Remény azért maradt: a krízis talán nem tart addig, amikor a nyugdíjkorhatár emelkedni kezd. Egy felelős kormány azonban nem játszhat lutrit: ilyen együttállás - a munka hiánya és a munkát keresők újabb tömegeinek megjelenése - máskor is kialakulhat, nem beszélve arról, hogy produkálni kellene a következő generációt, amely előteremti a leendő nyugdíjasok járandóságát.