A megtisztulás stációi a műtárgypiacon
Pesten és New Yorkban egyaránt izgatott várakozás előzi meg a májusi nagy műtárgyaukciókat. Azt már tényként fogadják el az érintettek, hogy nem számíthatnak a sötét szemüvegben licitálók hadára. Támaszt - jó esetben az évtizedek óta ismerős, előrelátó, és még bélelt pénztárcájú - gyűjtőktől várhatnak. Megtisztul a piac, vigasztalják magukat a szereplők, akik az utóbbi években jól megéltek az immár buborékká viszszaminősült gépezetből. Azt, hogy a műtárgypiac befektetési alternatívát kínálna a pénzügyi válságban, azt ma már senki nem meri hangoztatni, nem mintha a kivételes alkotások értékét, értékállóságát vitatná bárki, pusztán csak arról van szó, hogy a jellemző megtérülési idő e területen a sokszorosa annak, amit korunkban a pénzforgatók elvárnának.
Bár adatok nem láttak napvilágot, szakértői vélemények szerint a Madoff-áldozatok közül sokan dobták piacra a birtokukban lévő műalkotásokat. Ám téved, aki azt gondolja, hogy tömegével lehet majd aukciókon nagyon olcsón kivételes értékekhez jutni. Ezek tulajdonosai, ha megválni is kényszerülnek mostanában gyűjteményük egy-egy darabjától, inkább a háttérben történő értékesítést választják még akkor is, ha a reméltnél valamivel alacsonyabb árat kapnak. Ahogy nem kockáztatják azt sem, hogy képeikről a nagyközönség előtt derüljön ki, hogy jelenleg nem eladható. Így ha el is adja, netán olcsón, nem érdeke, hogy az ár nyilvánosságra kerüljön, hiszen így elértéktelenítheti az adott művész többi alkotását is. Ez egyetlen előrelátó gyűjtőnek sem érdeke. Egyébként olyan nagy és kisebb játékosok is egyre többen vannak, akik jelzáloghitellel próbálják túlélni a válságot, így miért is ne gyarapodna azok száma, akik néhány festményt kínálnak fedezetként a bankoknak. Ilyen esetben pedig kulcskérdés a becsérték, amit egy pillanat alatt lerombolhat egy hasonlítható alkotás áron aluli nyilvános tranzakciója. Ha nyugaton a bankok, itthon inkább csak a zálogházak tekingetnek az ilyen ügyletek irányába. Mint azt hazai szakértőnk nem kis iróniával megjegyezte jelenleg az egyik legperspektivikusabb, a műtárgypiachoz is kapcsolódó üzletág a zálogtevékenység.
A világ műtárgypiacát sokként érte a tavaly őszi fordulat. Szeptember közepén a Lehman Brothers csődjével egy időben még mindenki tapsolt a Sotheby's aukcióján, amelyen a krónikások által inkább közepesnek minősített Damien Hirst-alkotások kerültek egyenesen a műteremből kalapács alá, hogy rekordesőt hozzanak. A brit művész összesen 140 millió eurót kaszált.
A hangulatváltáshoz elég volt néhány nap, és a piac, ahonnan szinte percek alatt eltűntek a kínai, orosz, indiai és nem utolsósorban amerikai vevők, az 1990 táján megteszteltnél is nagyobb mélységekbe zuhant. A motorból, amelyet a háború utáni és kortárs alkotások tápláltak az utóbbi években, egyszer csak elfogyott az üzemanyag. A 2002 és 2007 között évi 20 százalékos dübörgő áremelkedés átminősült spekulánsok által felfújt lufivá, és hiába engedtek az alig egy hónappal azelőtt még reálisnak tartott becsértékekből átlag 30 százalékot az eladók, a Sotheby's és a Christie's novemberi New York-i aukciója szembesítette a világot az új helyzettel.
Az idei kisebb-nagyobb rendezvények mérlege, így a napokban lezajlott hongkongi árveréseké, nem sokkal biztat. Kivétel talán az Yves Saint Laurent-Bergé-aukció: a bevétel 374 millió euróra rúgott. (Igaz, ezt beárnyékolta a kínai szobrok ügye: túl azon, hogy a vevő nem fizetett, ismét fellángoltak a viták a keleti tárgyak jogos vagy jogtalan birtoklásáról.) A februári londoni rendezvények kommentárjai szerint "a műtárgypiac még életben van", az örömködésre azonban valójában egyetlen siker adott okot, nevezetesen, hogy a Sotheby's egy Degas-bronzot, a Kis táncosnőt 14,6 millió dolláros leütési rekordon értékesített. A vevő japán volt, és a nagyvonalúságának nyilvánvaló lökést adott a font gyengesége. Becslések szerint legalább 35 százalékot spórolt meg, figyelembe véve az előző évi árfolyamot. Amúgy az impresszionista aukció teljes mérlege már negatív volt, a legalacsonyabb becsértéktől 40 százalékkal maradt el az értékesítés. Sokan a hóesést hibáztatták a fiaskóért.
Megismerkednek mostanság az eddig glaszékesztyűt viselő szereplők a nemfizetés gyakorlatával is. Immár tőlünk nyugatabbra sem lehetnek biztosak abban, hogy a kalapács koppanása biztos pénzt hoz a kasszába. Most éppen egy per izgatja a bennfenteseket, egy amerikai iparmágnás tavaly 13 millió dollárért vett 3 képet a Sotheby's-nél, majd a válságra hivatkozva nem fizetett. Igaz, a fordítottja is előfordul, egy eladó a Christie's-t perli, miután az garanciát vállalt 40 millió dollár kifizetésére, arra az esetre ha a George Weiss által 2008 júniusában rábízott Francis Bacon Önarckép-vázlat nem kelne el. Most a patinás árverező is a "a megváltozott környezetre" hivatkozik, ahogy a Sotheby's is megpróbálja újra tárgyalni ilyen jellegű kötelezettségeit.
Az igazi megmérettetés májusban lesz New Yorkban, a két nagy, a Sotheby's és a Christie's tavaszi színpadra lépése hagyományosan a piac hőmérője. Addig marad a sebek számbavétele, így például a tény, hogy Moszkvában, Kínában, Indiában sorra csuknak be a galériák, de Londonból és a tengeren túlról is hallani hasonló híreket, hogy Hollandiában a nagybankok felhagytak műtárgykollekcióik gyarapításával, a Sotheby's bezárta amszterdami kirendeltségét, Amerikában elbocsátott 60 alkalmazottat, a rivális pedig 100 emberétől vált meg.
Amúgy a nyilvános értékesítések árát nyomon követő Mei Moses-index, amelyet a Standard & Poor's 500-hoz hasonló módszerrel számítanak, 2009 első negyedében 35 százalékkal esett, és ebben az el nem adott tételeket nem is veszik figyelembe. Márpedig az értékesítési arányok nem túl biztatóak. Igaz, az S&P-index ugyanezen időszakban 37 százalékos részvényárfolyam-süllyedést jelzett, ennek tükrében a műtárgypiac nem is teljesített olyan rosszul. Az összehasonlítás 50 évre visszatekintve is kiállja a próbát, a Mei Moses szerint évi 9,8 százalék volt a nyereség, míg az S&P 500 évi 9,2 százalékot mutat.
Persze vannak ma is eladható művek, mindössze a kritériumok szigorodtak. Nem elég, ha egyszerűen csak jó áron kínálnak jó alkotást, a pedigré is legalább olyan fontos, azaz származzon kivételes és megbízható gyűjteményből, már a szignóból is kiderüljön, hogy a művész legjobb korszakában született, és feleljen meg a mai divatos ízlésnek. Ennyi, és a kép biztos vevőt talál. Haszonra igazán azok számíthatnak, akik minimum egy évtizedig tartják szerzeményeiket.
2008 a hátraarc éve
A fordulat éveként vonul be a műtárgypiac történelemkönyvébe 2008. Hétesztendős szárnyalást követően szinte átmenet nélkül következett be a zuhanás szeptember végén. A szereplőket felkészületlenül érte a spekulánsok kivonulása, akikre minden eddiginél gazdagabb kínálattal vártak. Csak kortárs művekből az előző évinél 47 százalékkal több került a piacra, míg az aukciók teljes merítése 20 százalékkal haladta meg a 2007-es tételszámot. Az árverések összforgalma 8,3 milliárd dollárra rúgott, 1090 alkalommal csapott le a kalapács egymillió dollár felett, de 2007-ben még 1254 esetben tapsolhattak ilyen eredménynek. Legtöbbször, 61 alkalommal Damien Hirst-mű lett milliomos, 45-ször pedig Andy Warhol. Az év rekordját Francis Bacon Triptych című műve hozta, 77 millió dolláros leütési árral még májusban. Az Artprice globális árindexe szerint 2008-ban 30 százalékot tett ki az árzuhanás, 55 százalék terheli az utolsó negyed mérlegét. Az eladási arány drasztikusan csökkent szeptember közepe és december vége között: a felkínált értékek mindössze 55 százaléka talált vevőt. Az ugyancsak válságperiódusként nyilvántartott 1990 és 1991 között 21 százalékos volt a műtárgypiaci recesszió. A legsérülékenyebbnek a háború utáni kortársak bizonyultak, az Artprice számításai alapján több mint 34 százalékot veszítettek értékükből. A Mei Moses-index a nyilvános, azazaz árverési piacon az éves visszaesést 4,5 százalékra teszi, és adatai szerint a kortárs művek értéke 11 százalékkal hanyatlott. (R. J.)
