A felháborodás kora
A kapzsi bankárok megbüntetését követeli a közvélemény Amerikában és Európában, s nyilván a világ más szenvedő részein is, elsősorban persze a Wall Street-i nagyokosok meghurcolását. S persze nagyobb állami szerepvállalást, a magukat szabályozni képtelen piacok megregulázását. Azok követelik a leghangosabban, akik maguk sem gondoltak bele, valóban jó ötlet-e, egyáltalán lehetséges-e önerő, megfelelő jövedelem nélkül egy életre súlyosan eladósodni.
Globális méretekben is mintha hasonló megjegyzéseket hallanánk. Németek és franciák - ez jól érzékelhető volt a G20-ak e heti londoni csúcsértekezletén - igyekeztek elhatárolódni az angolszász kapitalizmus felelőtlen, kockázathajszoló jellegétől, s éltették a szociális piacgazdaság kiszámíthatóságát, a szabályozás mindenhatóságát, a költségvetési fegyelem előnyeit.
A londoni utcákon ezrek tüntettek a kapitalizmus ellen, bár a húszak valójában sokféle kapitalizmust képviseltek. Vajon a tiltakozók az indiai, a kínai vagy a brazil, netán a szaúdi kapitalizmust okolták a növekvő munkanélküliségért és a bizonytalan jövőért? Ám egy biztos: az emberek felháborodottak és dühösek. Nem mi okoztuk a válságot, miért mi igyuk meg a levét? A politikusok meg rájátszanak erre, s összehordanak fűt-fát, csak hogy népszerűségüket javítsák. Sarkozy francia elnök nemrég Párizsban rendezett nagy nemzetközi konferenciát az új morális kapitalizmus kitalálására, a nagyobb államra és szabályozottabb piacra alapozó új világ körvonalazására, a nemzetközi pénzügyi rendszer, új Bretton Woods kiötlésére. Felszólalt Tony Blair volt brit munkáspárti kormányfő is, aki a harmadik út egyik fő képviselője volt, megtalálni vélvén a megoldást a thatcheri dereguláció és a labourista szabályozás, szociális érzékenység között.
Az óceán túlpartján sem sokkal jobb a helyzet. A progresszív társadalompolitikát hirdető, s a válságból a legrövidebb kiutat kereső Barack Obama elnökre éppen azok támadnak rá, akiktől a legkevésbé lenne várható. A bankárok elleni ellenszenv a törvényhozásra is átragad, s nemcsak az ellenzéki republikánusokra, hanem a demokratákra is. A köznép haragja átragadt a törvényhozókra is. S még a Nobel-díjas Paul Krugman is azt mondja, hogy az elnök, illetve Geithner pénzügyminiszter terve a pénzintézetek megtisztítására, azaz a mérgezett eszközök állami és magánbefektetői felvásárlása nem egyéb, mint kápét adni szemétért. A Blairhez hasonlóan a harmadik utat választó, a konzervatív érában demokrata szellemben kormányzó Bill Clinton munkaügyi minisztere, a sziporkázó elméjű Robert Reich is azzal állt elő, hogy Geithner a Wall Street foglya. Igaz, ő legalább lemondott, amikor a kilencvenes években nem tudta rávenni Clintont a közkiadások tetemes növelésére, például oktatási és foglalkoztatási programok finanszírozására. Most azzal érvel, hogy Obama és Geithner azoknak a diktátumát fogadja el, akik az országot és a világot belevitték ebbe a pénzügyi tragédiába. A szintén Nobel-díjas Joseph Stiglitz szerint a banktisztítási terv egyenlő az amerikai nép kirablásával. Ilyen körülmények között persze nem lesz könnyű kimászni a világgazdasági receszszió egyre csak mélyülő gödréből.
S a félelem és felháborodás keltette szellemi káoszban nem lehet világos jövőképet sem felrajzolni. A válság által felkorbácsolt érzelmi hullámok elragadják persze a szakértőket is, akik már olyasmiről beszélnek, hogy vége a kapitalizmusnak, hogy alapvető változások jönnek, amelyek felforgatják a világot.
Még szerencse, hogy a The Economist jókor hívta fel a figyelmet a Nobel-díjas George Akerlof és Robert Shiller Animal Spirits (Életösztön vagy Állati ösztön) című frissen publikált könyvére, amelyben a szerzők John Maynard Keyneshez nyúlnak vissza. A brit közgazdászt éppenséggel a kapitalizmus megmentőjének, megújítójának tartják, aki az 1929-es nagy válság és a második világháború után az állami beavatkozás elméletének kidolgozásával igyekezett elejét venni újabb nagy krízisek kirobbanásának. A hetvenes-nyolcvanas években kiment a divatból, mert a gyorsuló infláció, a túlszabályozás, az államadósság növekedése és sok egyéb tényező miatt a dereguláció, a szabad és önszabályozó piac elmélete és gyakorlata kerekedett felül, Ronald Reagan és Margaret Thatcher kemény politikai kiállása révén. S a dolgok alapjában véve jól is mentek mindmostanáig. A válság nyomán azonban megint elővették Keynest. Ez persze még nem új kapitalizmus. Akerlof és Shiller a közgazdaság-tudománynak azt az ágát képviselik, amely az emberi magatartással, lélektannal, agy- és idegműködéssel foglalkozik. Úgy vélik, hogy a közgazdászok túlságosan is arra építették elméleteiket, hogy az ember tudatos lény, döntéseit ésszerű számításokra alapozza.
Keynes is utalt azonban az állati ösztönre, amikor spontán késztetést érzünk arra, hogy cselekedjünk, anélkül, hogy valóban megfontolnánk lépéseinket. A két tudós öt befolyásoló tényezőt említ: a bizalmat, a tisztességet, a korrupciót, a pénzillúziót és a sztorikat. A lakás- és részvénypiaci ingadozások sem magyarázhatók meg az ösztönös cselekvés megértése nélkül. S ami most zajlik, nem más, mint a bizalom összeomlása. A jó történet - a véget nem érő világgazdasági fellendülés, a globalizáció által serkentett határtalan ingatlanpiaci áremelkedés - helyére a rossz lép: minden összeomlik, nincs hitel, nincs megoldás, csak terméketlen politikai vita. A két közgazdász leszögezi: amíg a hitelezés nem indul meg, addig hiába avatkozik be központi bank és kormány. A vállalatok nem ruháznak be, az emberek nem vesznek új autót.
Valójában az ösztönös viselkedés elemzésében sincs semmi új. A The New York Review Of Booksban Amartya Sen, a tekintélyes közgazdász arra figyelmeztet: olvassuk, s ne csak felületesen idézzük a közgazdasági irodalmat. S értsük meg jobban az intézmények működését, mielőtt fel akarjuk forgatni a világot, amire semmi szükség. Sen nem Keynest veszi elő, hanem pályatársát, a szintén cambridge-i professzort, Arthur Cecil Pigout, aki a lélektani hatásokról értekezett, s kimutatta, hogy amikor a túlzott derűlátást túlzott pesszimizmus váltja fel, akkor a legsürgetőbb a befagyó hitelpiacok gyors felolvasztása. Most is ez lenne a legfontosabb teendő, ám a G20-ak a jegybanki és kormányzati, költségvetési és szabályozási kérdésekkel foglalták el magukat. E kérdések nem másodlagosak, csak éppen nem hatolnak a baj gyökeréig, a kiszáradt hitelpiacig. De Pigounál is meszszebb megy Sen, amikor újraolvassa Adam Smith alapművét, az 1776-ban kiadott A nemzetek gazdagsága című tanulmányt, a kibontakozó kapitalizmus leírását, amelyből kiderül: szó sincs arról, hogy a szerző vakon bízott volna a "láthatatlan kéz", azaz a piac önszabályozó képességében, s igenis az új rend szükséges és nélkülözhetetlen elemének tartotta a jó erkölcsöt, a tisztességet, a polgári értékeket, az adakozást és a közjó gyarapítását. S szabályozni javasolta az olyan "tékozló hitelezőket", akik rátukmálják a kétes kölcsönöket a gyanútlan adósokra. Ha jól értjük például Sarkozy elnököt, mintha éppen erről beszélne, amikor a kapitalizmus megújításáról értekezik.
Hát csak lassan a testtel. Ezt ajánlja egyébként Greenspan is, aki még a szerény reformokkal is csínján bánna. Az ésszerűtlen kockázat ellen a bankok tőkekövetelményeit módosítaná, hogy a pénzintézetek ne nőhessenek túl nagyra, vagyis esetleges összeomlásukkal ne veszélyeztessék az egész pénzügyi rendszert. A versenyszellemet kellene megőrizni, nem a vállalkozásokat védeni a bukástól. A kockázatkezelési technikák kidolgozásáért számos Nobel-díjat kiosztottak, ám ezek az elméletek mind abból indultak ki - írja Greenspan, anélkül, hogy Akerlofra és Shillerre utalna -, hogy a tulajdonosok és a menedzserek jól felfogott önérdekből megőrzik cégük fizetőképességét. Ez a nézet évtizedeken át kiállta a próbát. De 2007-ben összeomlott. Az eufória korában született rendkívül bonyolult, értékpapírba ágyazott jelzáloghiteleket az egyébként felkészült piaci szereplők sem tudták megfelelően áttekinteni. A legnagyobb amerikai bankokban ott ültek a szabályozó és felügyeleti szervek emberei, akik szintén nem vették észre, mikor kerültek mérgezett eszközök a portfóliókba, az angol hatóságok sem ébredtek időben, s a nemzetközi szabályozó testület, a bázeli bizottság sem. Nem lehet ugyanis megmondani, mikor lesz például a másodrendű jelzáloghitel mérgező, mikor csődöl be.
A buborékok hosszú fellendülési szakaszok után keletkeznek, alacsony inflációs és kamatkörnyezetben. Greenspan emlékeztet rá, már 1996-ban jelezte, hogy a tőzsdén ésszerűtlen spekulációs folyamatok indulhattak meg, de a dotcom buborék csak négy évvel később pattant szét, s amikor 2002-ben egy jegybanki ülésen aggodalmát fejezte ki a lakáspiaci áremelkedés miatt, ugyancsak még négy évet kellett várni, hogy ez a buborék is kipukkadjon. Az amerikai jelzáloghitelek túlzott értékpapírosítása persze már az állati ösztön kategóriájába tartozik, s a válság azért robbanhatott ki, mert senki sem számított rá, így nem fedezte magát az esetleges veszteségek ellen. A buborékok ellen Greenspan szerint a jegybankok nem sokat tehetnek, viszont az amerikai bankrendszer - azaz a hitelezés helyreállításához - nagyjából még 850 milliárd dollár köz- vagy magánpénzre lesz szükség. Csak ne utálnánk annyira a bankárokat.
A bankmentés azonban megkezdődött, s ma is folyik, a köz felháborodása mellett. Ám a mentés maga is átalakítja a kapitalizmust, amely ezáltal nem javul, hanem romlik. A konzervatív gazdasági szemleíró, Irwin Stelzer a Weekly Standardben úgy fogalmaz: a múlt századelő nagy közgazdásza, Joseph Schumpeter forog a sírjában.
A teremtően romboló kapitalizmus éppen teremtő és romboló erejét veszíti el, amikor a kormányok megmentik a bukott bankokat, mert túl nagyok ahhoz, hogy elpusztuljanak, és nem hagyják, hogy a piac kreatívan alkalmazkodjék a megváltozott körülményekhez. Adaptáció helyett a szerkezet fenntartása.
Ez érthető félelem, de nem feltétlenül megalapozott. Igaz, a húszak csoportjának tagjai nem oldották meg a hitelezési válságot, s nem tudták helyrebillenteni a Kína és India feltűnésével megbomlott nemzetközi pénzügyi egyensúlyt, amely az olcsó pénz éveken át tartó eufóriáját létrehozta. Belpolitikai helyzetük miatt éles vitákba is keverednek egymással közkiadásokról és regulációról. De például brüsszeli szakmai fórumok is azt sugallják: csak a legszükségesebb és legésszerűbb változtatások mennek majd át, s nem egyhamar a különböző közgazdasági és politikai szűrőkön. Az "új világot teremtünk" retorika nyomán pontosan az épül újjá, ami összeomlott, csak hőszigeteltebb falakkal - minden értelemben. A pénzügyi kockázatok és a klímaváltozás ellenében egyaránt. S miközben sok szó esik a zöld- és tudásalapú gazdaság kibontakozásáról, az autógyárak ugyanazokat a járműveket kínálják a hitelre éhes fogyasztóknak, akik valószínűleg újrakezdenék az évődést az olcsó hitellel, ha tehetnék.
Ám ha az Egyesült Államok, Európa és a világ többi része valahogy kikeveredik a válságból hatalmasra duzzadó közadósságok nyomán, és szigorúbb, korlátozóbb bankszabályok mentén, akkor szembesül majd azzal a ténnyel, hogy a második világháború utáni "babyboom"-nemzedék elkezd nyugdíjba vonulni, s várja az apanázst az óriási deficittel küzdő kormányoktól, amelyek szeretnék mérsékelni a hiányt és az adósságot. Összeütközésbe kerül az európai szociális piacgazdaság elemeit is tartalmazó, a konzervatív korszakot lezáró progresszív obamai program az amerikai államadósság csökkentésének kényszerével, Európában pedig a szociális vívmányok megtartását veszélyeztetheti a válságkezelés mai magas ára. Igaz, már a válság előtt kezdett fenntarthatatlanná válni és reformra megérni a második világháború után kiépített európai jóléti állam modellje. Az új amerikai és a válságtól megriadt európai politika most kétségkívül konvergálni látszik a szociális törekvéseket illetően, s ennek révén létrejöhetnek olyan hatékony és finanszírozható közszolgáltatási rendszerek, amelyek a foglalkoztatás növelésén keresztül hozzájárulnak a gazdasági krízis enyhítéséhez.
Az idézett Amartya Sen ezt várná, kicsit erőteljesebb állami részvételt. Mások a pénzügyi válság konkrét okait vizsgálnák, s csak a rossz politikát javítanák ki, átmeneti állami részvétellel, beavatkozással. S akadnak, akik továbbra is a piacra bíznának mindent. S ez a küzdelem még egy ideig bizonnyal nem hagyja lezárulni felháborodásunk korát.
