Merre, magyar?
Lehetetlen vállalkozás. Még ha mindenben egyetértenek is a Bokros Lajos által megfogalmazott "kritikus tömeg" javaslattal, akkor sem tudom elhinni, hogy az itt és most tíz hónap alatt "lepörgethető". Nem beszélve arról, hogy a nagy valószínűséggel várható választási eredményt követő újabb kormány a saját logikája szerint újra kezdené a törvény-előkészítést. A társadalom egészével szembeni súlyos felelőtlenség lenne bármifajta reformfolyamat választás előtti elindítása.
Lehet-e tíz hónapig semmit sem csinálni? Aligha. A kényszer kétoldalú: a gazdasági viszszaesés mértéke az újabb előrejelzések szerint is meghaladja az eddig gondolt 3,5-4 százalékot. Ha a kormány - akár a Nemzetközi Valutaalap, akár az Európai Unió igényei szerint - a GDP-arányos államháztartási hiányt változatlan szinten akarja tartani, újabb kiadáscsökkentés és/vagy adótömegnövelés szükséges. A kormány államháztartási mérlegen belüli mozgástere azonban rendkívül szűk, jóval kisebb, mint azt a széles szakértői vagy önmagukat szakértőknek vallók köre feltételezi. (Minden bizonnyal a miniszterelnöki lemondás legsúlyosabb oka is ez volt).
Nagyvonalúan vázoljuk fel a számokat: 2009-ben - ha mindent "bedobnak" - a 13. havi nyugdíj még meghagyott részéből mintegy 80 milliárd, a 13. havi közalkalmazotti bér szintén még meghagyott részéből nagyjából nettó 25 milliárd forint kiadáscsökkentés érhető el. Ez összesen körülbelül 120 milliárd, amit ha keresletcsökkenésnek is tekintünk, akkor 20 milliárdos áfa kiesésével 100 milliárd forint a nettó eredmény. Ha az áfát 23 százalékra emelik, az mintegy 120 milliárd többletbevételt, a jövedéki adó emelése pedig tízmilliárdot hoz, ami összesen 130 milliárd forint. Ha a GDP-csökkenés a mai becslésnél nagyobb lesz, a GDP-arányos államháztartási hiány változatlan szintjének a fenntartása részben vagy egészben "elviszi" a 230 milliárdot, illetve csak a maradvány mértékéig lehetséges adó- vagy/és járulékcsökkentés. Bármekkora is lehet ez a csökkentés, lebecsülni nem szabad, de túlzott várakozásokat sem célszerű kelteni.
Mit lehet még lépni? A köztisztviselői kar nagyjából 120 ezer fős, aminek a bármilyen mértékű csökkentése 2009-ben inkább többletkiadást jelent, ami persze keresletet generál, s így a belső termelést és sajnos az importot is ösztönözheti. A jelenlegi recesszió idején a közel 80 milliárd forintnyi munkanélküli-segély csökkentése egyáltalán nem képzelhető el, és az összes többi segély - ami 100-120 milliárd - csökkentése is valószínűtlen. Így minden további kiadáscsökkentési elképzelés nem reális.
2010-ben ugyanezen kiadáscsökkentési tételek kiegészíthetők a gázártámogatás eltörlésével, a rokkantnyugdíjazás szigorításával, ami összesen 370-380 milliárdos mozgásteret adhat. Ebből mennyi fordítható adó- és járulékcsökkentésre? Ma még fel nem becsülhető. Az ingatlanadó bevezetése elkerülhetetlen, de hogy mikor, milyen formában, mekkora mértékben, azt nem lehet tudni. A kiadáscsökkentés valós lehetősége az elmúlt hónapokban a médiában bedobott összegekhez képest - ami már a 2500 milliárd forintig terjedt - csekély.
Át kell tekinteni a teljes adórendszert, és a mentességek-kedvezmények szigorú korlátozásával a beszedhető adótömeg növekszik. Az adózók körét maximális mértékben ki kell szélesíteni.
A fix összegű egészségügyi hozzájárulást a jelenleginél magasabb szinten és teljes körűen kell kivetni (még akkor is, ha az előre meghatározott társadalmi csoportokra háruló befizetést az államnak ideiglenesen vagy véglegesen magára kell vállalnia.)
Az adókulcsok és az adósávok átrendezésével az adóterhelés úgy változtatható, hogy az egymásnak ellentmondó méltányossági és hatékonysági kritérium egyensúlya mellett a beszedhető adótömeg növekedjen.
A fiskális és a monetáris politika folyamatos összehangolásával lehet és kell az államadósság legkisebb költségű finanszírozását biztosítani, továbbá a fiskális és a monetáris politika személyes hitelességét helyre kell állítani.
A magyar lakosság egészének érdeke azoknak a fejlesztési stratégiai céloknak a gyors kijelölése, amelyeknek az előkészítését követően elindulhat a cselekvés. Nem merném azt állítani, hogy nem lehet többirányú, egymással versengő és átváltható stratégiai cél, most mégis csak egy, általam kiemelkedő fontosságúnak tartottat emelek ki.
Mindenekelőtt rögzíteni kell, hogy a magyar gazdaság válságából adódó társadalmi szintű konfliktusok (munkanélküliség, vagyonvesztés, családi jövedelemcsökkenés és fizetésképtelenség) súlyos egyéni tragédiák, amelyeknek állami (önkormányzati) kezelése elengedhetetlen, de nem váltja ki és nem helyettesítheti a stratégiai célt.
A magyar gazdaság és társadalom legkritikusabb pontja a munkaerő-piaci inaktivitás mértéke. A munkaképes korú lakosságból inaktív és munkanélküli 42-43 százalék, a csak inaktívak aránya 38 százalék. Az országos átlag is kedvezőtlen képet mutat, de még inkább kedvezőtlenné válik a megyei adatok alapján kirajzolódó regionális megoszlás. Az inaktívak és munkanélküliek együttes aránya Szabolcs-Szatmár-Bereg, Borsod-Abaúj-Zemplén, Somogy megyében 50 százalék feletti, az inaktívaké ugyanezen három megyében és Baranyában, valamint Hajdú-Biharban 43-45 százalék közötti.
Az országos, de különösen a regionális adatok alapján rendkívül magas a szakképzetlen és az alacsony szakképzettségűek aránya. Az oktatási rendszer átalakítása elkerülhetetlen, de belátható időhorizonton belül érdemi változás nem képzelhető el, ezért az inaktivitás csökkentéséhez a meglévő szakképzettséghez megfelelő munkakínálatot kell illeszteni, mégpedig a regionális elosztáshoz megközelítően.
Széles szakmai és mind növekvő szakmán kívüli körben elfogadott nézet szerint a következő évtizedekben a világgazdaság stratégiai céljai közül kiemelhető az élelmiszer-gazdaság és az édesvíz-gazdálkodás.
Az egy lakosra jutó szántóföldet és az egy lakosra eső mezőgazdaságilag művelt területet tekintve Magyarország Európában az elsők között áll, a világ egyik legnagyobb arányú mezőgazdasági területtel rendelkező országa. A földrajzi elhelyezkedésből eredő potenciális előny fenntartásához a termőföld szigorú védelme szükséges és indokolt.
Szintén Magyarország földrajzi elhelyezkedéséből következik a bőséges vízhozam. A folyókban több vízmennyiség távozik az országból, mint amennyi érkezik. Magyarországon öntözésre a bejövő vízmennyiség 0,3-0,4 százalékát használjuk.
A magyar mezőgazdaság egyik alapvető problémája az öntözött termőföld alacsony aránya. Az öntözési lehetőséget adó vízkészlet gyakorlatilag korlátlanul rendelkezésre áll, ennek ellenére Magyarország az öntözött területek arányát tekintve az EU 27 tagállama között a 26. helyen áll. A vízjogilag engedélyezett öntözhető terület 2007-ben 204 ezer hektár volt, amiből ténylegesen csak 87 ezer hektárt öntöztek.
Az agrárium fejlesztéséhez a termőföld adott, a versenyképességhez szükséges öntözés vízigénye szintén rendelkezésre áll, míg a tározók kialakítása, a csatornahálózat kiépítése és bővítése, folyamatos karbantartása, őrzése jelentős számú alacsony szakképzettségű munkavállaló foglalkoztatására ad lehetőséget.
A korszerű és versenyképes zöldség- és gyümölcstermesztéshez az öntözés elengedhetetlen, az élőmunkaigény jelentős, s mivel a tradicionális termőterületek jó megközelítéssel fedik az inaktív lakosság elhelyezkedésének kritikus területeit (megyéit), a zöldség- és gyümölcstermesztés választékos fejlesztése az inaktív és alacsony szakképzettségű munkavállalóknak számottevő munkaalkalmat biztosít.
A gyógynövénygyűjtés a legegyszerűbb, a legolcsóbb, egyszóval a leghatékonyabb munkahelyteremtő ágazat volt, és kellő bölcsességgel ismét azzá tehető. 1990 óta Magyarország részesedése az európai piacon 14 százalékról háromra esett vissza. Ennek okai: a 2007-ben érvénybe lépett szabályozás szerint (a korábbiaktól eltérően) a gyógynövénygyűjtésből származó jövedelem egészségügyi- és nyugdíjjárulék-köteles. A gyűjtőknek őstermelői igazolványt, adószámot kell kiváltaniuk, és negyedévente elektronikus adóbevallást kell készíteniük. A privatizáció a szabadon járható gyűjtőterületeket lecsökkentette.
Az emberi ostobaság ellen nehéz harcolni, de kiiktatása azért nem lehetetlen. Próbálkozzunk.
A válságkezelésre a szolidaritási kötelezettség, a stratégiai döntésre a társadalom egészének a hosszú távú érdeke kényszerít. A pártérdeket, az egyéni politikai érdeket próbáljuk elfelejteni. Az ország rendelkezésére álló külső és belső fejlesztési forrásokat elsősorban - de lehet, hogy kizárólagosan - a kitűzött fejlesztési stratégiai célok finanszírozására lehet és szabad felhasználnunk.
Amit nem szabad megtenni
A fejlesztési forrásokat úgy korlátozni, hogy a saját rész hiányában az uniós fejlesztési támogatások elvesszenek. A fejlesztések társadalmi stratégiai céljait politikai, esztétikai és egyéni szempontokkal korlátozni vagy helyettesíteni.
A szerző a Corvinus Egyetem tanszékvezető egyetemi tanára
