A nemzeti termék szinte mindenütt csökken, 3-5 százalékkal, ha nem többel, a növekedés még Kínában is lelassult.

Azt nehéz megmondani, hogy a válság mélysége és tartóssága hasonló lesz-e a nagy világgazdasági válsághoz, de az már elég világos, hogy a krízis természete más, más okokból eredt, s minden valószínűség szerint más gyógyszerekkel gyógyítható. Abban a kérdésben, hogy mik az okok, s mi számít hatékony kezelésnek, már kevesebb az egyetértés, illetve a tisztánlátás. De, gondolom, a közgazdászok többsége tudja, hogy a nagy világgazdasági válság csodadoktorának, Lord Keynesnek a receptjei csak részben elegendők - a világgazdaság új szakaszába ért, s az új kihívásokra új módon, új eszközökkel is válaszolni kell.

1929-33 között a gazdaság fő problémáját a keresleti oldal elégtelensége, s ezzel összefüggésben a termelői árak rohamos csökkenése jelentette. Ez a válság túltermelési válság volt. Keynes ezért a keresleti oldal ösztönzésében találta meg a kiutat: azt javasolta, hogy kormányzatok nagy állami beruházásokkal teremtsenek közmunkákat, csökkentsék a kamatlábakat, ami növelni fogja a keresletet. Így emelkedni fognak a termelői árak, azaz érdemes lesz ismét termeltetniük a tőkéseknek. Keynesnek nem kellett aggódnia azért, hogy az állam adósságai növekednek (a húszas években egy évtizeden át az amerikai államháztartás költségvetési többlettel zárt, az államadósságok csökkentek, a kamatlábak pedig magasak voltak), mert arra számított, hogy az állami költekezés által létrehozott teljes foglalkoztatottságnak köszönhetően nőnek majd az állam adóbevételei, ezért a gyorsan gyarapodó állam "kinövi" adósságait. Keynes zseniális terápiája a világgazdaságot új útra, a tömegtermelési-tömegfogyasztási jóléti kapitalizmus útjára terelte. Ennek eredményeként az 1950-es, 1960-as években a tőkés világ központjában a kapitalizmus soha nem látott virágzásnak indult, a gazdaság dinamikusan növekedett, s a társadalmon belüli egyenlőtlenségek csökkentek.

A cikk terjedelmén túlmutat annak tárgyalása, hogy a 70-es évekre ez az állam által serkentett tömegfogyasztási jóléti modell kifulladt. A kiutat az államilag indukált keresletserkentő politika helyett a kínálati oldalú, adócsökkentő, dereguláló, az állam szerepét zsugorító, s a piaci szabadság szükségességét sürgető - a világpolitikában Margaret Thatcher és Ronald Reagan nevéhez fűződő - neoliberális gazdaságpolitika vált uralkodóvá, amely az államszocializmus összeomlása után a közép-európai országokban is a meghatározó doktrína volt. Csak annyit jegyeznék meg: a neo-liberálisok, Amerikában csakúgy, mint Közép-Európában vizet prédikáltak és bort ittak. Kisebb államot hirdettek, de a költségvetési hiány Ronald Reagan és George W. Bush elnöksége alatt békeidőkben példátlan méreteket öltött, s a háztartások is rohamos tempóban adósodtak el. Egyébként az államadósságok a közép-európai régió neoliberális gazdaságaiban is makacsul emelkedtek minden fontosabb országban, így Csehországban, Lengyelországban, Magyarországon 2000-2007 között (az más kérdés, hogy hazánk imponáló éllovas volt a tartozás mértékét tekintve). A neoliberális politika megcsipegette ugyan a jóléti állami kiadásokat, s növelte a társadalmi egyenlőtlenségeket, de tovább haladt a tömegfogyasztás által hajtott gazdaságnövekedési pályán.

2008-ban másként kezdődött a jelenlegi válság, mint a korábbi. Az USA-ban keletkezett a szikra, amely kirobbantotta az úgynevezett "subprime mortgage"-krízist. 2000-2001-ben enyhe recessziót élt át az Egyesült Államok (a tőzsdén zuhanórepülésbe kezdtek a részvények, s ez azzal fenyegetett, hogy leállítja majd a gazdaság növekedését is). A komolyabb recessziót elkerülendő az Alan Greenspan irányításával működő Federal Reserve (Fed) radikálisan csökkentette a kamatlábakat. A tőzsde összeomlását a lakáspiac serkentésével sikerült ellensúlyozni. A Fed nyomain haladva a neoliberális szellemben szinte teljesen deregulált pénzügyi intézmények nagyon alacsony kamatú (a banki alapkamat alatti: "subprime") jelzálogkölcsönökkel csalogatták a potenciális lakásvásárlókat a piacra. A kamatláb esetleg akár még az évi egy-két százalékot sem érte el, s a jelzálog a lakások vételárának akár teljes árát is fedezte. A pénzintézetek úgy vélték, vállalhatják ezt a rizikót, hiszen a lakásárak évente 15-25 százalékkal növekedtek. Hasonló módon gondolkodtak a kölcsönt felvevők. Ugyan számítottak arra, hogy 3-5 éven belül jelzálogaik kamatlába lényegesen felemelkedik, de azt várták, hogy addigra lakásuk már kétszer annyit ér, mint amennyiért megvették.

A növekvő kamatok nevetve kifizethetők lesznek a tőkenyereségre felvett, a lakás tőkeértékére kapható újabb kölcsönökből (ezeket nevezik home equity credit line-nak - HECL-nak). Az amerikai háztartások fele egyébként is minden évben többet költött, mint amennyit keresett, most a folytonosan emelkedő ingatlanárak, s a könnyen hozzáférhető HECL-hitelek minden eddiginél nagyobb eladósodási - mondhatjuk nyugodtan: túlkeresleti - hullámot indítottak el. A HECL-ra felvett kölcsönökből fizették a családok a karibi sétahajózásokat, vettek luxusautókat, vásároltak márkás ruhákat előkelő butikokban, s fizették gyerekeik után az egyre elképesztőbb egyetemi tandíjakat. Ma a Yale-en egy gyerek BA-fokozata a szülőknek legalább kétszázezer dollárba kerül, s további százezerrel kell számolniuk, ha a gyereket MA-hez, illetve komoly jövedelmet biztosító álláshoz akarják juttatni. Kerekítve mondjuk egymillió dollár csak az egyetemi költsége egy háromgyerekes családnak, ami akkora öszszeg, amit már a jövedelmi hierarchia felső öt százalékát képező, vagyis az évi 250 ezer dollárnál többet kereső családok sem engedhetnek meg maguknak, s amit ingatlanjaik vélt tőkenyereségére felvett kölcsönökből fedezett az amerikai középosztály. Soros György legutóbbi könyvében (Új paradigma a pénzpiacok számára) találóan "super-bubble"-ról (szuperléggömbről) ír. Valóban, a XXI. század első négy-öt évében egy egész sor túlinflált "léggömb" keletkezett. A legtöbbet a lakáspiacról "engedték fel", de ott a lufi a felsőoktatásban, az egészségbiztosításban is, minden olyan részpiacon, ahol az elmúlt évtizedek során az árak a jövedelmeknél és a produktivitásnál gyorsabban emelkedtek.

Az első léggömb, amely kipukkadt, 2000-2001-ben a tőzsde volt, de a részvényeknek valóságos értékükre süllyedését megakadályozandó egy sor más léggömböt kreált az amerikai pénzügyi rendszer - ezek kezdtek sorra kipukkanni 2007-2008-ban. A sort az ingatlané vezette. 2005-2006-ra leállt a lakások értéknövekedése, majd rövid stagnálás után megkezdődött az árak rohamos zuhanása. (Bár a lakásárak sok piacon - így például Manhattanban - megítélésem szerint még mind a mai napig lényegesen értékük felettiek.) A legkorábban bajba a "subprime" kölcsönadók-köcsönvevők kerültek. A kölcsönök kamatlábai akkor kezdtek emelkedni, amikor az ingatlanok értéke csökkent, s így a jelzálogkölcsönnél most kevesebbet érő lakások tulajdonosai vagy nem tudták, vagy nem voltak hajlandóak megfizetni az ingatlanuk értékét meghaladó kölcsönök kamatait. Az ingatlanokat visszaadták a banknak, vagy a bankok vették viszsza őket, ha hosszabb ideig nem fizették nekik a törlesztőrészleteket. Ez felgyorsította a lakáspiacokon az árak esését, s a pénzintézetek egyre-másra kezdtek tönkremenni, kértek csődöt maguk ellen. A következmény: a pénzintézetek részvényei szintén zuhanórepülésbe kezdtek, a Bank of America, illetve a Citigroup részvényei értéküknek akár kilencven százalékát is elvesztették, magukkal rántva a tőzsdét.

Eddigi elemzésem lényege: a 2008-ban kirobbant válság nem a keresleti oldal elégtelenségéből fakadt (ezért nem túltermelési válságként kezdődött), hanem éppenséggel túlkeresleti, adósságválságként indult. Nem hiszem, hogy a klasszikus keynesi politika, amely további kölcsönökből kívánja a keresletet serkenteni, s próbálja visszatornázni az árakat a válság előtti szintre, célravezető lenne. Az eddigi árcsökkenések teljes mértékben indokoltak, s még csak nem is elégségesek. A lakásáraknak, egyetemi tandíjaknak, betegbiztosítási díjaknak alkalmazkodniuk kell a családok reáljövedelmeihez, tartósan egyik részpiac sem finanszírozható háztartási vagy állami kölcsönökből. Az más kérdés, hogy a terjedő pénzügyi válság magával rántotta a reálgazdaságot is, s bizonyos keynesi eszközökre alkalmasint szükség van (lesz) a gyorsan növekvő munkanélküliség kezelése érdekében - paradox módon ez a túlkeresleti válság ma már egy túltermelési válsággal súlyosbodik, hiszen a túlhajtott kereslet összeomlásával nyilvánvalóvá vált, hogy a világgazdaság túlzott termelési kapacitásokat épített ki.

Olvasóim azt gondolhatják, egyetértek Aczél Endrének nemrégiben a Népszabadságban megjelent írásával, amiben Obama elnök egy legutóbbi beszédén háborgott. Obama azzal érvelt: ne engedje meg az Egyesült Államok, hogy az Ukrajnát, illetve Magyarországot fenyegető pénzügyi összeomlás az Egyesült Államokat is magával sodorja. Aczél Endre úgy véli, hogy az amerikai elnök "fordítva ül a lovon", ne a poszt-kommunista világot vádolja a világ válságáért, inkább az Egyesült Államok felelős Közép- és Kelet-Európa jelenlegi gondjaiért. A kiváló újságírónak van ebben igazsága, de azért ez nem a teljes igazság.

A szikra, amely ténylegesen kirobbantotta a jelenlegi válságot, valóban az Egyesült Államokból indult, de azok a bizonyos szuperléggömbök, amelyeket a szikra kipukkasztott, ott voltak a világ sok pontján - és nyomatékosan Európa egykori szocialista országaiban is. Az állam eladósodása tekintetében az Egyesült Államok Magyarországot jó esetben 2011-12-re "éri utol", amikorra a jelenlegi óriási élénkítő csomag, s gyors államadósság-növekedés már teljes gőzzel érzékelteti a hatását.

A szocializmus romjaiból az európai szocialista országokban egy "koraszülött tömegfogyasztási társadalom" alakult ki, ahol az államháztartás és a háztartások jelentős része szintén jóval többet költött, mint amennyi bevétele volt.

Tette ezt svájci frankban vagy japán jenben felvett kölcsönökre, amiknek a törlesztőrészleteit a túlinflált helyi devizák szükségszerű árvesztése után csak nagy nehézségekkel tudja kifizetni, ha egyáltalán tudja.

A neoliberális tömegfogyasztási modellre általában is jellemző volt persze a jövedelmi egyenlőtlenségek látványos növekedése, de a volt szocialista országokban ez még szembetűnőbbé vált. Több kollégám - Ferge Zsuzsa, Ladányi János és mások - okkal - ír a társadalom kettészakadásáról. Valóban a "kevesek" - a felső tíz-harminc százalék - túlfogyasztása egyszerre történt "sokak" leszakadásával, elnyomorodásával. Ezért gondolom, hogy nem a jóléti állam koraszülött, hanem a tömegfogyasztói társadalom az. A leszakadóknak egy "társadalom alatti osztályba" süllyedését megakadályozandó, elsősorban nem kisebb, de mindenképpen célzottabb és hatékonyabb jóléti rendszerre van szükség.

Az elmúlt hónapok riasztóan éleződő roma/nem roma-konfliktusai drámaian jelzik: a társadalmi robbanást megelőzendő, hatékonyabb, az arra rászorulókat jobban elérő szociális rendszerre van szükség, a jóléti államot nem nyesegetni kell, hanem éppenséggel ki kell épiteni a korszerü szociális rendszert. Mert ami az államszocializmusban létezett, se korszerűnek, se "jóléti"-nek nem volt nevezhető, hiszen többet juttatott a társadalmi hierarchia felsőbb szintjein élőknek, mint a támogatásra leginkább rászorulóknak.

Ne próbáljuk hát a felelősséget az Egyesült Államokra hárítani. A vírus az európai egykori szocialista országok szervezetében is ott rejtőzött, azt csak aktiválta a jelenlegi globális pénzügyi válság. Egyébként attól tartok, Obama elnöknek bizonyos értelemben igaza volt (s Aczél Endrével ellentétben nem mondanám, hogy "fordítva ül a lovon"). Tudniillik jelenleg úgy tűnik, a túlkeresleti/adósság-válság súlyosabb lehet a közép-európai régióban (s e pillanatban Lettország és Ukrajna mögött Magyarország áll az "élbolyban", bár nincs túl messze tőle Románia, Bulgária és Lengyelország sem a gazdasági összeomlásra jelöltek/jelentkezők között). Annak, hogy a válság ebben a régióban még súlyosabb lehet, mint a tőkés világrendszer központi országaiban, több oka is van:

1. 2000-2001 óta az egész térség eladósodóban van, aminek egyik oka a nagy elosztási rendszerek reformjának elmaradása volt. (Erről én már korábban, még jóval a globális pénzügyi válság kirobbanása előtt mint a "második átmeneti recesszióról" írtam.) Alig lábaltunk ki az "első átmeneti recesszióból", amelyet a gazdaság sokkterápiás magánosítása okozott, már kezdtünk belecsúszni egy új eladósodási ciklusba, mert nem tudtunk létrehozni egy hatékonyabb, a rászorulókat jobban szolgáló jóléti rendszert, a munkaerő-piaci igényeket jobban szolgáló felsőoktatást.

2. A régió újraiparosodása is balszerencsésen sikerült. A legtöbb országban túlságosan nagy az autóipar, illetve az azt kiszolgáló iparágak, illetve a nehézipar szerepe, túl nagy az exportpiacoktól való függés. Mivel egyelőre az autóipar összeomlása a leglátványosabb, a kereslet csökkenése még jobban érinti térségünket, mint a központ országait.

3. Rendkívüli mérvű a régió külföldi beruházóktól való függése. A Nobel-díjas közgazdász, Paul Krugman nemrég a The New York Timesban megjelent egy "olvasói" (Op-Ed) írásában azt állította, hogy az igazi válság nem is Amerikából indult, hanem az ázsiai országokból, főként Kínából, ahol a hatalmas külkereskedelmi többletből óriási mennyiségű tőke keletkezett, s ez olcsó beruházásként árasztotta el a világpiac egyes térségeit, így az Egyesült Államokat és - Krugman állítása szerint - Közép-Európát is. Mondhatnám: a frissen kapitalistává vált közép-európai rendszerek "immunrendszere" gyenge, kevés a "szervezetükben" a hazai erő, azaz a tőke, túl sok a válságos körülmények között könnyebben lábra kapó külföldi befektetetés.

Nincs okom vitatkozni a nagyon nem leninista Amaratya Sennel, egy másik Nobel-díjas közgazdásszal, aki a New York Review of Books ez év március 10-én megjelent számában Lenint idézi: "Hiba lenne azt gondolni, hogy nincs kiút a kapitalizmus jelenlegi válságából." Leninnek igaza volt 1919 márciusában, amikor ezeket a sorokat írta, és Sennek igaza van, amikor ma Lenint idézve óvja azokat, akik a kapitalizmus temetésére készülnek. De Sennek akkor is igaza van, amikor dolgozata végén azt állítja, hogy a neoliberális verkli nem mehet változatlanul tovább: "Nyitottnak kell lennünk korábbi elemzésekben kifejtett gondolatok iránt - itt egyébként Adam Smith-nek a neoliberálisok által nem értékelt, az állami intézmények fontosságára utaló megfigyeléseire utal -, amelyek kimutatták, hogy a piacgazdaságoknak lehetőségeik mellett korlátaik is vannak. Hideg fejjel fel kell mérnünk, hogy a különböző intézmények miként működnek, meg kell értenünk, hogy különböző szervezetek - a piactól az állami intézményekig - miként tudnak úgy együttműködni, hogy abból egy tisztességesebb gazdasági világrend származzon."

Ha a jelenlegi válság nem jelenti is a kapitalizmus végét, de valószínű, hogy a tömegfogyasztással gerjesztett növekedési stratégia tovább nem követhető. Lehet, hogy a mennyiségi növekedés helyett a "minőség forradalmára" van szükségünk, egy olyan gazdasági modellre, amelyben jobb minőségű termékekből kevesebbet fogyasztunk, s így egyszerre lassítjuk le a Déli-sark jéghegyeinek olvadásával az adóssághegyek mértéktelen növekedését. Könnyen lehet, hogy a válságból kilábalva olyan világban találjuk majd magunkat, amelyben több lesz az állami szabályozás, s kevesebb a csupán profitra éhes szabadpiaci cápa.

A szerző szociológus, az amerikai Yale Egyetem tanára