Továbbá, az Európai Parlament szupranacionális (nemzetek feletti) szervezet, amelyben az egyes frakciók - nemzetiségi hovatartozástól függetlenül - pártalapon szerveződnek (ez persze nem zárja ki, hogy egyes részkérdésekben nemzeti alapon szavazzanak). Az akkori kormányfő irreális javaslatait aztán gyorsan elfújta a tavaszi szél. De hát ez már régen volt, talán igaz se volt.

Most újfent azt látjuk, hogy a magyar politikai elit egy része, "ráülve" egy-egy nyugati politikus, üzletember vagy elemző nyilatkozatára, nem érti, vagy nem akarja érteni az unió működését. Az ország nehéz helyzetében sokan ringatják magukat illúziókba, gyors és/vagy fájdalommentes eurócsatlakozást vizionálnak. A minap Gyurcsány Ferenc kormányfő szorgalmazta az "eurócsatlakozás felgyorsítását". E kívánságával nincs egyedül, idehaza és külföldön is számos döntéshozó (például Thomas Mirow, az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Bank elnöke), elemző és publicista (a Financial Times több kolumnistája) sürgeti tiszteletre méltó morális, politikai, gazdasági indítékból a betegeskedő régió betolását a válság által szintén sújtott euróövezetbe.

Nem kétséges: Magyarországnak - miként a térség többi államának is - alapvető érdeke az uniós közös pénz mielőbbi bevezetése. De ez eddig is így volt, s csak magunkat (pontosabban: az elhibázott gazdaságpolitikát) okolhatjuk, hogy még nem fizetünk - ellentétben a szlovénekkel és a szlovákokkal - a közös európai pénzzel. Az eltűnt idő nyomában ideje feltenni a kérdést, hogy eddig miért nem "gyorsult föl" az eurócsatlakozás. A korábbi két céldátumot vajon miért is nem teljesítette a magyar kormány? Pedig akkor még nem sújtott bennünket a globális válság, likviditásbőség volt a piacokon, a befektetők öntötték a pénzt a magyar állampapírokba, dübörögtek az exportpiacaink. Az elmúlt években - sokkal jobb körülmények között - valahogy mindig akadt sürgetőbb feladat az euró bevezetésénél; 2001-től 2006-ig osztogató és felelőtlen volt a gazdaságpolitika. Utána pedig csak úgy tudta helyreállítani az egyensúlyt, hogy (még a válság előtt) lényegében lenullázta a növekedést.

A szomorú valóság az, hogy nehezen képzelhető el, hogy az eurózóna bármely bajba jutott tagállamot hirtelen adoptálja. Az úgynevezett maastrichti kritériumok (államháztartási hiány, államadósság, infláció, kamatszint, árfolyam) figyelmen kívül hagyásán alapuló eurótagság - ma Magyarország csak egy feltételt teljesít - szembemenne az EU filozófiájával. A feltételek teljesülése, beleértve az eurózóna előszobájának számító európai árfolyam-mechanizmusbeli tagságot (ERM-II.), egyik pillanatról a másikra nem képzelhető el.

Ha az illuzionista logikát követjük, akkor az EU és az eurózóna a leszakadtak és nem a felzárkózók klubjává válna pillanatokon belül. Innen már csak egy lépés, hogy Brüsszel magának az uniós belépésnek a feltételeit (az úgynevezett koppenhágai kritériumokat: működő piacgazdaság, emberi jogok szavatolása, demokrácia) is negligálja, tekintettel a válságra.

Értem én, hogy a mindent felforgató krízis fölülírja a régi dogmákat. Ám a "gyorsított euróbevezetés" esetleges új doktrínája aligha lehet az, hogy egy-egy állam érdemtelensége elismerése mellett váljon a valutazóna tagjává. A súlyos adósságspirálban lévő Magyarország a potenciális növekedést tekintve az új, "visegrádi" államok közül leghátul kullog. Ha az unió megváltoztatná is az euróövezet játékszabályait - például azért, mert a bevezetés feltételeit növekvő gazdaságokra tervezték -, azt biztosan nem egy nagy részben önhibájából bajba jutott ország kormányfőjének javaslatára teszi meg. De jobb, ha beletörődünk: nem fogja megtenni. Erre utalt a napokban két befolyásos uniós politikus, Joaquín Almunia pénzügyi biztos és Jean-Claude Juncker, a "Eurogroup" elnöke.

A Magyarországra drámai erővel betörő globális pénzpiaci bizalmi válság és receszszió a már amúgy is sanyarú belgazdasági helyzetet súlyosbította: kiszáradt a banki hitelezés, a magyar állampapírokat brutális reálkamat mellett sem veszik, a GDP-viszszaesés idén legalább 4 százalék lesz. Magyarország kölcsönkenyéren él, a tavaly őszi 20 milliárd eurós IMF/Világbank/EU-hitel segít elkerülni a teljes összeomlást. És mivel az ország az unió tagja, nagy valószínűsséggel e segítség - kemény feltételek teljesülése esetén - még sokáig rendelkezésre fog állni. Az országot a nemzetközi szervezetek lélegeztetőgépen tartják, ezt valóban nem érdeke kikapcsolni az uniónak - ezért is értelmetlen "új vasfüggönyről" (Gyurcsány) vagy a Nyugat és a Kelet közötti "felmondott szövetségről" (Orbán) értekezni. Az azonban, hogy az államcsődtől az unió, illetve a nemzetközi szervezetek szinte mindenáron megóvják majd Magyarországot, még nem jelenti azt, hogy siettetnék az euró bevezetését.

Mihamarabb hozzá kellene kezdeni azokhoz a fájdalmas (sajnos, az idő előrehaladtával egyre húsba vágóbb) intézkedésekhez, amelyeket a gazdasági szakemberek - amúgy nemcsak az euróbevezetés okán, hanem tisztán az ország önérdekét szem előtt tartva - régóta sürgetnek. Hosszú évek óta nincs új a nap alatt. Miként legutóbb a Reformszövetség (is) javasolta: a versenyképesség és a foglalkoztatás növelésére, valamint az újraelosztás, a bérterhek és az állami kiadások lefaragására van szükség. Ha ebbe az irányba érdemi lépéseket tesz egy hiteles, bátor és koncepciózus kormányzat, akkor ismét belátható közelségbe kerülhet az euró. A sorrendet aligha lehet megfordítani.

Békesi László egy nemrégiben tartott konferencián némi malíciával azt mondta, ha már úgyis annyit blöffölt a kormány, akkor tegye azt most is! Kérjük felvételünket még az idén az eurótagság előszobájának tekintett európai árfolyam-mechanizmusba. Ezt az igényt ki lehet nyilvánítani, de amíg a forint kurzusa annyira ingadozik, mint most, és nem stabilizálódik a gazdaság, addig ez - tényleg blöff.