Ösztönözni egy új világra
A szerző a volt miniszterelnök
Olyan ellen küzd ma a világ és a felelős döntéshozók, amelynek igazi okait nem, vagy nem eléggé ismerjük. Nincs alapos elemzésünk a probléma igazi természetéről. A felszínen a válság a pénzügyi rendszer válságaként jelent meg. Ez azonban csak a megjelenési forma, de nem a lényeg. Ez persze egyáltalán nem jelenti, hogy a pénzügyi rendszer gyengéje nem járult hozzá, nem halmozta a problémát. A mai válság nemcsak jelzáloghitel-krízis, nemcsak a banki és finanszírozási rendszer válsága, hanem valódi strukturális, sőt értékválság. Tartós megoldást találni ezért csupán a pénzügyi területen nem lehet.
Túlfogyasztók
Ma és már hosszú évek óta minden értelemben (erőforrások, késztermékek, alapanyagok) túlfogyasztás, túlberuházás, a világ rendelkezésére álló források és javak pazarlása tapasztalható. A krízist alapjában az USA és egyes nyugat-európai országok túlfogyasztása (ez esetben a beruházást is egyfajta fogyasztásnak véve) indította el. A túlfogyasztást Kína, Japán és néhány más ország megtakarítása finanszírozta. Ez azonban hosszabb távon nem tartható fenn. A pénzügyi rendszer (és a hozzá kapcsolódó kapzsi, rövid távú profitéhség) felmondta a szolgálatot, és nem csak a szabályozók hiányosságai miatt. Az a látszat keletkezett, hogy a bővülésnek nincs határa sem időben, sem mennyiségben. A kreált, virtuális világ korlátjai azonban megjelentek, és ezzel a válság beindult. A túlfogyasztás mögött általános pazarlás tapasztalható világméretekben, ami lehetővé tette a szegényebb, de különféle okoknál fogva gyors fejlődésre képes országok növekedését is. A pazarlás az értékrend eltorzulásával és a helyzethez nem megfelelő struktúrákkal, intézményekkel magyarázható.
Hol tapasztalható a pazarlás? A legszembetűnőbben az energia terén. Érezhető a textiltermékeknél, ahol értelmetlen mennyiséget termelnek és dobnak ki. Tapasztalható ez az élelmiszer-fogyasztásban is, miközben az éhség számos országban embert öl. A vízkérdés a következő ötven év legnagyobb problémája lesz. A gépkocsik és más tartós fogyasztási, műszaki cikkek folyamatos és gyakori cseréje is ismert jelenség. Mindezek és még sok egyéb tényező együtt az emberi erőforrások pocsékolásával jár.
A pénzügyi rendszer a maga oldaláról megteremtette mindezen jelenségek feltételeit. Kiszolgálta ezt a pazarló, sokszor értelmetlen rendszert, sőt önálló életre kelt, ezáltal újabb okot szolgáltatva a válságra.
A kérdés az, vajon a döntéshozók helyesen cselekednek-e, amikor gyors, de alapvetően felszíni intézkedésekkel igyekeznek csökkenteni a válság hatását. Vajon az élénkítő csomagok jók-e, és megoldják-e a problémát? A veszély az, hogy minél eredményesebbek, annál inkább elfedik a probléma lényegét és a valódi megoldások szükségességét.
Két "steril" út áll a döntéshozók előtt:
- A kereslet élénkítésével kevésbé fájdalmassá tenni a válság hatásait, a megoldásokat elhúzni közép-hosszú távra. Ez a strukturális változások lassítását, sőt esetleg elodázását jelentheti.
- A másik sokkal fájdalmasabb. Rövidebb időszakra koncentrálja a változásokat, viszont tartós megoldásokat hoz. Társadalmi hatása, ára azonban rövid időn belül sokkal súlyosabb.
Az első megoldás mellékhatásaként szükségképpen erősödik a gazdasági protekcionizmus, politikai értelemben pedig nő a nacionalizmus veszélye.
A gazdasági protekcionizmus az emberi erőforrásokkal való pocsékolás legsúlyosabb változata. Könnyű belátni, ha nem ott állítják elő a javakat, szolgáltatásokat, ahol a leghatékonyabb, az világméretekben a források pazarlásával jár. A nacionalizmus veszélyeit nem kell itt taglalnom.
Nem kétséges, a politikai döntéshozóknak a társadalmi árat kell mérlegelniük. De nemcsak a rövid és közép-, hanem a hosszabb távú társadalmi árat is.
Csak élénkíteni kevés
A keresletbővítő élénkítő csomagok csak időlegesen hozhatnak megoldást. Hatásukra később a problémák csak súlyosabbá válnak a költségvetési deficiten és a nem valós viszonyokat tükröző keresleten keresztül. A második megoldást tehát jobbnak tartom, elismerve kockázatait, árát és nehézségeit. A gyakorlati döntéshozatalban persze mindenki óvakodik a "tiszta" megoldásoktól. A közeljövőben, ha már ösztönzéshez nyúlnak a kormányok, az elsősorban a K+F, valamint az oktatás terén lehet értelmes és hosszabb távra is hatásos.
A fogyasztás- és a beruházásösztönzés fiskális és monetáris eszközökkel olyan, mintha vissza lehetne állítani a 2008 előtti helyzetet, és ott lehetne folytatni, ahol abbahagytuk. Pedig már semmi nem lesz ezután olyan, mint volt.
Ahhoz, hogy a világ valóban megoldja a bajait, elkerülhetetlenek a strukturális változások, a valódi, mély reformok, amelyek az értékrend széles értelemben vett átgondolását és átsorolását, az értékek újrafogalmazását jelentik. A reformok szükségességének társadalmi méretű elfogadtatása válságidőszakban mindig könnyebb. Az igazi nehézséget a gondolkodás, a mentalitás átformálása jelenti, de a kényszer ebben is a bátor változtatókat segítheti.
A tb-terhek csökkentése reformok nélkül nem ér semmit. Adócsökkentés az adószerkezet átalakítása nélkül nem ér semmit. Több pénz az oktatásra nem ér semmit annak reformja nélkül. És még folytathatnám. Tehát felszíni módon és csak pénzügyi eszközökkel a válságból nem lehet sikeresen kijönni, bár nem vitatom, hogy a nemzetközi pénzügyi rendszer és annak kontrollja gyökeres átalakításra szorul.
A csökkenő keresleten és a fegyelmezettebb, ellenőrzöttebb pénzügyi rendszeren keresztül hatni lehet a szerkezeti átalakításokra is. Nem jó tehát a keresletet mesterkélten ösztönözni, növelni. A válsággal együtt járó fájdalmakat az államok csak enyhíthetik, hiszen a társadalmak tűrőképességét mérlegelniük kell. De a döntéshozók felelőssége nem csak megválasztásuk vagy újraválasztásuk periódusára érvényes.
A krízis korában és az utána jövő időkben a szolidaritás átértékelődik. Előtérbe kell kerüljön a családon belüli, a helyi közösségek szintjén és a vállalatokban megjelenő szolidaritás. A társadalmi (az állam által közvetített) szolidaritás új értelmezése szükséges. Az új struktúrák, értékrend és reformok korában a hátrányos helyzetek csökkentése döntően a saját védekezőképesség erősítésével (oktatás, képzés, esélyek növelése) lehetséges. Igaz tehát a mondás: ne halat adj, halászni taníts.
Az elemzések, kutatások arra irányítják rá a figyelmet, hogy a realitásokat elfogadva néhány kiemelt területre kell összpontosítani a változásokat Európában is.
1. Mindenekelőtt a humán erőforrások legjobb hasznosítására. Ez az oktatás, a képzés reformját, a kutatás-fejlesztés hatékonyabbá tételét jelenti. Olyan világban, ahol a húszévesek 40-60 százaléka egyetemet, főiskolát végzett, új viszony kell a gyakorlat igénye és a képzés minősége között. A piaci viszonyok nagyobb szerepe megkerülhetetlen.
2. A társadalmi robbanás elkerülésére a nyugdíjrendszer gyorsított reformja szükséges, valamint az egészségügyi rendszer mély átalakítása kell. Az öngondoskodás részarányának növekedése fokozatosan ugyan, de elkerülhetetlen. A nagy kérdés itt nem is annyira a modell, mint inkább az átmenet biztosítása, a régi rendszerhez szokottak humánus, de biztos átvezetése az újba.
3. Az energia területén sokkal bátrabb előrelépés szükséges a termelésben és a felhasználásban. Az EU programja itt progresszív, de ütemében, megoldásaiban bátortalan.
4. A levegő tisztasága mellett a vizek védelmére sokkal nagyobb figyelmet kell fordítani. Ez a probléma ma még futurisztikusnak tűnik, de gyorsabban lesz itt a gond, mint ahogyan ma gondoljuk.
Közkedveltté vált mára az a nézet, amely támadja a piac mindenhatóságát, és felértékeli az állam szerepét. Ez csak bizonyos összefüggésben igaz. Nincs szükség mennyiségileg több állami intervencióra, de át kell értékelni az állami beavatkozások minőségét és irányait, fókuszait. A társadalmak immunrendszerét kell erősíteni, és nem szabad elvenni az ösztönzést, a védekezőképesség erősítésére ható nyomást. Nem vitatom ugyanakkor azt, hogy szükséges segítséget nyújtani a védekezőképesség megerősítésére, de nem annak helyettesítésére. Ezeket a gondolatokat talán nem indokolatlan éppen Darwin évében megfontolni.
Európa nem várhat
A mély strukturális változások, a reformok bátorítása, saját szférájában pedig megvalósítása az Európai Unió egyik fontos küldetése. Európa rosszul áll a versenyképességben, hiszen számos minőségi mutató alapján (munkatermelékenység, foglalkoztatási ráta, tudásberuházások) az USA-hoz és Japánhoz képest lemaradt. Ha a dinamikát nézem, úgy a változás Kínával, Indiával szemben előrevetíti a lemaradás lehetőségét.
Mindezekhez alapos elemzésekre, kiérlelt szakmai álláspontok kialakítására, társadalmi párbeszédre, a különféle erők konszenzusára van szükség országokon belül és európai szinten is.
Alapvető érdekünk nekünk, európaiaknak az EU-együttműködés mélyítése. Ehhez a lisszaboni szerződés életbelépése igen fontos, mert az EU döntéshozó kapacitását erősíteni kell. Meg kell értetni az országokkal: az EU kétirányú utca. Ha valaki nem tudja vállalni a lisszaboni szerződést, nem kötelező az EU tagja maradni. Nem látok más perspektívát, mint a konföderatív működést. A belátható jövőn belül pedig a megerősített együttműködések rendszere az előremutató megoldás. A megerősített együttműködések feltétele pedig a világos kritériumrendszer, együtt a csatlakozási lehetőségek nyitottságával.
Európa immunrendszere megerősítésre szorul, különben a nagy, világméretű versenyben hátrányba kerül az USA-val, Japánnal, de a gyorsan változó Kínával, Indiával és más országokkal szemben. Ezért hiszek mélyen a gyors, nem felszínes, hanem reformszerű változások szükségességében.
